utolsó frissítés: 2007. febr. 7.


Kultúra, identitásnarratívák, politika*

Kultúra, identitásnarratívák, politika*

"Ha majd a zuluk is adnak egy Tolsztojt

 a világnak, akkor őket is olvasni fogják"

Saul Bellow(állítólag)

Miközben tagadhatatlan, hogy emancipációs kérdések, az idegenség a modernitás kontextusában, a másság és heterogenitás jelenségei a század- és ezredvég identitásnarratíváit jelentős mértékben áthangolták, a multikulturalizmus identitásdiskurzusként való jelentkezésével ismét egyfajta tojás-tyúk dilemma előtt állunk: az identitások mai töredezettsége, megosztottsága kínált "felvonulási terepet" a multi-kulti számára, avagy a multikulturalizmus politikailag kódolt magatartásmódként kereste önnön elméleti legitimációját és jelentkezett az egységesítő értelmezés ígéretével. Az új diszkurzív térben egymás mellé kerülő és egységes értelmezési kísérlet tárgyát képező társadalmi és kulturális folyamatok több olyan kérdést vetnek fel, amelyek a nemzeti kisebbségek mibenlétével kapcsolatos dilemmákba torkollnak. A nemzeti kisebbségek számára a különbségekről való - multikulturális - nyilvános beszéd kettős valenciájú: miközben tudatosítja a kérdés fontosságát és a társadalmi válaszadás kényszerét, az értelmezési keret újrafogalmazásával relativizál, sekélyesít, felold.

A szükségesnek mutatkozó újraértelmezés számára az alapkategóriák - kultúra, etnicitás, identitás, politika - egymáshoz való viszonyán túl az is kérdés leend, hogy történelmileg konstituálódott és a politikai alávetettség állapotába került közösségek számára a multikulturalizmus "támogató-felemelő" inter-vencionizmusa kínál-e bárminemű alternatívát. Ez utóbbi kérdés megválaszolása viszont nem képezi jelen megszólalás tárgyát.

Kultúra és relativizmus

Mivel a multikulturalista értelmezések egy kalap alá vonják az etnikai és kulturális kisebbségek kollektív megnyilvánulásait nem csupán az exogén csoportok emancipációs mozgalmaival, de a feminizmus önértelmezési kényszerével is, szükségessé válik feltenni a kérdést: a kultúra szellemi hagyomány, elismerést érdemlő teljesítmény avagy valami egészen más?

A Saul Bellownak tulajdonított, mottóba emelt ítélet azt jelzi, a kiválóságnak - értsd: a művészi teljesítménynek - a nekünk megszokott formában kell megjelennie ahhoz, hogy értékeljük. Benne van ebben az európai civilizáció tudatos és hirdetett felsőbbrendűsége éppúgy, mint az idegenség, a szokatlan elutasítása. Vagyis amennyiben kultúrán (mű)alkotások létrehozatalát értjük, léteznie kellene az egyenlő érték előfeltevésének: a hozzáállásnak, ahogyan más teljesítményét tanulmányozzuk. Nem elbíráljuk, mert az elbírálás aktusa immanensen létrehozza a kulturált és barbár viszonytagokat, s az érdeklődő akaratlanul áll be a civilizáció védelmezőjének a pozitúrájába. Charles Taylorral együtt kérdezhetjük: miként lehetne ezt az előfeltevést megalapozni? Válasza: a kultúrák igényelt előfeltevésektől mentes összehasonlító tanulmányozása morális kérdés. Ezt kellene belátni és elfogadni. [1]

A kultúra teljesítményként értelmezése vezet(het) el bizonyos kultúrák állítólagos magasabb rendűségéhez. Pedig alig egy lépéssel "visszább" az értelmezési mezőben található a kultúrának, mint a viselkedés közvetlen meghatározójának a tétele, s ehhez törésmentesen illeszthető a kultúrát olyan szellemi hagyománynak tekintő interpretáció, amely által a politika, a gazdaság, a vallás, a társadalmi kapcsolatok közös logikai rendszerbe integrálhatók. Eszközszempontú értelmezés ez, mely azt (is) tételezi, hogy az individuum egy nagyobb társadalmi és kulturális entitás kicsiny mása. Herbert Marcuse kultúraértelmezésének - a kultúrát humanizációs folyamatnak tekinti [2] - sokan célszerűséget tulajdonítanak, mivel - úgymond - az ember kultúrája révén védi önnön létét a fellépő hatásoktól, illetve képes ellenőrizni a beálló folyamatokat. Bár a Marcuse-értelmezés ilyetén olvasatáról vitát lehetne nyitni, ebben a keretben nem érdemes. Az eszközszempontú szemlélettel egyre kevesebben értenek egyet, Anthony P. Cohen véleménye szerint, ugyanis:

          "Az utóbbi időben a kultúrát sokkal tágabban értelmezik: inkább aggregálja, mintsem integrálja az embereket és folyamatokat. Azért fontos ez a különbségtétel, mert az emberek között inkább különbséget, mint hasonlóságot feltételez. Így tehát ha egy adott kultúráról beszélünk, nem olyan emberek sokaságára gondolunk, akik egymásnak, illetve valamilyen szervező elvnek a klónjai." [3]

Az aggregálás feltételezte közös nevező elvekre és érdekekre egyaránt vonatkozhat, s a rendszer (=társadalom) szempontjából konszenzusok létét és mibenlétét jelzi. A konszenzuskeresés során fellépő feszültséget viszont meg kell különböztetni attól, amelyet a gyakorlat és reprezentációja között értelmeznek [4] azok, akik kultúra és civilizáció között különbséget kívánnak tenni. Utóbbiak közé sorolható Lucian Blaga is, aki a kultúrát egyféle, a civilizációt másféle létezési formának tekintette: "A kultúra az emberi lét válaszát jelenti a rejtély és feltárása vonatkozásában, a civilizáció pedig az önfenntartás és létbiztonság vonatkozásában." [5] A kultúra itt teremtett világ, de nem csupán szellemi alkotás, hanem emberi válasz is a környezet kihívásaira. Az ilyen kultúra zárt és statikus, időben állandó társadalmi csoportokat jellemez. Befelé homogenitást jelent és relatívnak minősül, ugyanis a leírt jellemzők a csoporton kívül már nem érvényesek. Az egyszínű, homogén kultúrájú társadalom a figyelmet, főleg huszadik századi körülmények között, a kultúra és a politika kapcsolatára tereli. A hegemóniát termelő intézmények által állandósított, egyszínű kultúra a modern korban főleg a domináns csoportokra vonatkozik, a periféria marginalizált csoportjai tagadhatatlan - és láthatóvá tehető -  mássággal rendelkeznek. A kulturális sokféleség megmutatja tehát a társadalmi egyenlőtlenségeket is. Ezek áthidalása dialógust, a különböző szubkultúrák, bentlévők és kívülállók közötti dialógust feltételez. A kultúra diszkurzív terében alakulnak ki és válnak általánossá azon értelmezések, amelyek a társadalmi önszemlélet és önigazolás eszközeiként, kollektív jelentéstulajdonítások révén, politikai szándékok hordozóivá is válhatnak.

A nemzet létét, a nemzetté válás folyamatát Gellner és követői a kultúra társadalmi szerepének megváltozásához kötik. Egyre többen fogadják el, hogy a nemzet a kultúra és/vagy a társadalomlélektan körébe tartozó jelenség: némelyek számára szuverén, de korlátok közé szorított "képzelt közösséget" (Anderson), másoknak saját öntudattal bíró etnikai csoportot (Connor), Gellner szerint pedig nagy kiterjedésű anonim, közvetítő tényezőket kikapcsoló egységet jelent. A nemzetet, mint szociokulturális szerveződést el kell választani az államtól, amelyet egy csoport autonóm közintézményeként jellemeznek. Ha a nemzetet közös történelmű és kultúrájú közösségként határozzuk meg, amely egy adott történelmi területet foglal el, és közös gazdasági rendszerrel és egységes jogrenddel bír, akkor E. Gellner szerint:

"...a kultúra immár nemcsak dísze, igazolása és legitimációja egy társadalmi rendnek, hanem - ez esetben - az a szükséges közös környezet, az a vérkeringés, de még inkább az a levegő, amely kizárólag csak az illető társadalom tagjai számára teszi lehetővé a lélegzést, a fennmaradást, a termelő munka végzését." [6]

A kultúra ezek szerint a nemzeti keretek közötti lét előfeltétele - egyszerűen az emberi lét előfeltétele. Gellner értelmezésében két ember azonos nemzetiségű, ha egyazon kultúra részesei, ezt vállalják és egymást kölcsönösen elfogadják egyazon kultúra hordozóinak. A nemzet hozza létre - nyílván társadalmi értelemben - az embert. A gondolatmenet ez idáig egyértelmű, külön figyelmet Gellnernek a nemzet létével kapcsolatos állítása érdemel - "A nemzet léte nem inherens adottsága az emberiségnek, a nemzet korlátozás és nem egyetemes szükségszerűség." [7] -, melyből azt következteti, hogy az ember nem rendelkezik szükségszerűen nemzetiséggel. Igaz, hozzáteszi: az általános felfogás szerint rendelkeznie kell(ene).

A modern ember nem azért elképzelhetetlen valamilyen nemzetiség nélkül, mert a kötelező modern oktatás ezt (is) szolgálja, hanem mert mindenki tartozik valahová, mindenkinek el kell fogadtatnia magát környezetével. A mindenkiben kialakuló identitás társadalmilag akkor "működik", ha besorol és elhelyez, bemutat és képvisel. A nemzetiség "nélküliség" - semmilyen nemzetiség nem vállalása - a nemzetek korában kirekeszt és esélytelenné tesz. Ugyanakkor éppen annak a közös kultúrának a vállalásával-vállalhatóságával kapcsolatosan ébreszt kételyeket, amely a nemzeti mivolt gerjesztője. Thomas H. Eriksen válasza egyértelmű: egy etnikailag strukturált társadalomból kilépni nem lehet. [8] Bár Gellner elvi tétele, látható, vitára ingerlő, a kultúra és a politika kapcsolatát illetően számunkra inkább az érdemel figyelmet, hogy arról a bizonyos amerikai olvasztótégelyről, amely a nemzeti hovatartozást egyféle jogi keret vállalásának procedurális aktusával azonosítva a közösséget feltételező nemzeti lojalitás helyébe állampolgári lojalitást helyez, immár múlt időben kell szólni.

A kultúra ezek szerint valóságértelmezés. Lényegét tekintve állandóan változik. Mivel a demokratikus jogállam egyik követelménye, hogy tegye lehetővé az élővilágok kulturális reprodukcióját, biztosítani kell az egyén választási szabadságát, hogy kövesse/átalakítsa hagyományait. A kultúra tehát nem más, állítja Kymlicka, mint a választás kontextusa [9] , értékét  pedig az adja, hogy lehetőséget teremt a jelentésteli lehetőségek közötti választásra. Nem csupán a kisebbségi közösségek okán szokott elhangzani, hogy léteznie kell egy államilag ellenőrzött kultúrának, egy kulturális kánonnak, mert hiánya aláássa a társadalmi szolidaritást. A kánon léte viszont a kulturális sokféleség kérdésébe torkollik, ugyanis a társadalmi kultúra (Kymlicka) területileg szerveződik és közös nyelvre alapul. Ezért válhat és válik központi politikai kérdéssé a kulturális másság.

Etnicitás és reprezentáció

Az etnicitás alighanem új fogalom - ezzel a megállapítással kezdik a kérdéskörnek szentelt tanulmánykötetüket Nathan Glazer és Daniel P. Moynihan. [10] Jelentős szótárak szerkesztői csak a hatvanas évek végétől kezdik a fogalmat szerepeltetni, de például az American Heritage Dictionary 1973-as kiadásában még olyan értelmezésben, mint etnikai gőg. Glazer és Moynihan kötetük bevezető tanulmányában úgy vélik, hogy a napjainkban - a hetvenes években és azóta is - mindegyre felbukkanó etnicitás: jelzés; mégpedig azon igénynek a megmutatkozása, miszerint egyre több (nép)csoport érzi szükségét, hogy csoportjellegzetességeit kihangsúlyozza. És az "etnikai csoport" kifejezés nem csupán alcsoportokra, kisebbségekre vonatkozik, hanem minden olyan társadalmi csoportra, amely saját kultúrával és eredettudattal rendelkezik, miáltal az etnicitás egyre szélesebb értelmezést nyer. Az etnikai csoportok jelentkezésével, az etnicitás értelmezésében beállt változás okán, egyes vélemények szerint, a liberális doktrína is átértelmezésre szorul. [11]

Glazer és Moynihan kérdezve állítanak:

" A konfliktusos helyzetben lévő csoportok között kulturális, vallási, nyelvi, politikai megosztottsággal kapcsolatos - többnyire régi - törésvonal figyelhető meg. Volna-e valamilyen alapja annak, hogy ezekre legitim módon kitegyük a címkét: 'etnikai'? Szerintünk igen." [12]

Liberális elvárás szerint a kulturális különbségek minimalizálódásának kellene bekövetkeznie, mindhiába: az etnikai csoportok ugyanúgy viselkednek, mint bármilyen érdekcsoport. A társadalmi osztály-alapú feszültségek és konfliktusok helyett az etnikai alapú ellentétek fokozódása tapasztalható. A hangsúly ezenközben eltolódik: a kultúra, a nyelv, a vallás kérdései helyett a csoport tagjainak az érdekei válnak fontossá. Az etnikai csoport, ekként, a csoport tagjainak egyéni érdekeit képviselő mozgósító erővé válik. Az etnikai kategória, főleg a jóléti és a - volt - szocialista típusú államokban, elosztási elvvé alakul át. Ezért tekinthetik Glazerék az etnicitást olyan szervező elvnek, amely egy sorba állítható a társadalmi rétegződést leíró más fogalmakkal. A csoporthoz tartozás elsődlegességéhez mérten a kulturális, vallási, nyelvi sajátosságok másodlagossá válnak, annyira fontosak, amennyiben mozgósító erővel rendelkeznek. Ezek után következtetésük nem lehet meglepő: elutasítják az etnicitást, mint aberrációt, mert a kulturális örökség irreleváns bármilyen társadalmi és politikai érdekek érvényesítése szempontjából.

Más okból, de elutasító Max Weber álláspontja is: az etnikai csoport fogalma ellenáll az igazán szigorú elemzésnek. Montserrat Guibernau és John Rex a weberi etnicitás-fogalomra - az 'etnikai csoport' olyan emberek csoportja, akik fizikai jellegű hasonlóságok, közös hagyományok illetve a gyarmatosítás, kivándorlás közös élménye okán szubjektív módon meg vannak győződve közös eredetükről - történő utalással állítják, hogy az etnicitás önmagában nem vezet csoportképződéshez. Ez a politika erőterében történik meg. [13]

A kultúrát társadalmi folyamatok tükörképének tekintő A. P. Cohen - fentebb idézett dolgozatában - egyetértőn utal Robert P. B. Paine-re: a kultúra politikával átitatott formája az etnicitás. Bár az egy adott kultúráról megfogalmazott állítások biztosíthatják az etnikai identitás szimbolikus kifejeződését, a közösség szintjén meglévő etnicitás a személy szintjén történő újratermelődést nem biztosítja. Ezt Fredrik Barth és követői azzal magyarázzák, hogy az etnicitás kontrasztív, azért folyamodunk hozzá, hogy meghúzzunk egy valódi vagy konceptuális határvonalat. Eszerint az önértelmezésben fontosabb volna a "ki nem vagyok" dimenziója a "ki vagyok"-nál. Ez a Cohen szerint taktikai identitásként való értelmezés nem számol eléggé az öntudattal, azon közös szimbólumok szerepével, amelyek lehetővé teszik a közösségi önértelmezést, miközben az egyének heterogenitása megnyilvánulhat. Az etnikai azonosság nemcsak szubjektivitás kérdése, hanem olyan tartós magatartást is feltételez, amelynek alapján mások, kívülállók az illetőt a szóban forgó csoporthoz tartozónak ítélik. [14] Éppen e jellegzetesség szolgálhat magyarázatul arra, hogy egyes politikai vezetők rendre politikával próbálják feltölteni, dogmává kívánják változtatni. "Az etnicitásnak határozott megjelenése, de elég meghatározatlan tartalma van" [15]

Stuart Hall sokkal egyértelműbb etnicitás-kategóriát állít elénk:

"Etnicitásnak nevezzük azokat a kulturális vonásokat - nyelvet, vallást, szokásokat, hagyományt, helyhez való kötődést -, amelyek egy nép tagjaiban közösek." [16]

Teszi ezt annak jelzésével, hogy a globális homogenizáció tendenciái mellett, olykor éppen válaszul kihívásaira, jelen van a különbözőség kultusza, az etnicitás és a másság hirdetése. Az etnicitás egy a sok jel, kategória vagy törzsi totem közül, amely körül rugalmas és nem szankcionált közösségek alakulnak ki.

Az identitáskutatás szaktekintélye, Thomas Hylland Eriksen, az etnicitás vizsgálatát nem köti a kultúrához: sok érv hozható fel amellett - állítja -, hogy a kultúra és a kultúrával kapcsolatos folyamatok elemzése semmit sem tárhat fel - irreleváns - az etnicitás vonatkozásában [17] , mindenek előtt azért, mert valós és vélt kulturális jegyeknek tulajdonítanak társadalmi jelentőséget. Miután a norvég nyelv "kitalálásának" a példáján bizonyítja a kulturális szimbólumok politikai használatának a szerepét, Mauritiust idéző történettel illusztrálja, hogy a nemzetépítő nacionalizmus non-etnikai is lehet. Mauritius kultúrák mozaikjából áll. Valamennyi helyi - kínai, hindu és kreol - etnikai csoport jellegzetes dalaival szerepel a Függetlenség (1992 óta Köztársaság) Napján, amely külön egyiké sem, de közösen mindenkié. Itt a gyermekek őseik nyelvét tanulják idegenként, ugyanis az angol a hivatalos. A nemzet non-etnikai - etnikum-fölötti? - jellege miatt ellentmondás feszül a nacionalizmus és etnicitás között. A helyzet nem egyedi, Afrikából több idevágó példa idézhető. Miképpen jogos a kérdés: lehet-e beszélni a gyarmatosítás előtti Indiáról? Ilyen esetekben a kialakuló etnikai identitás a helyi jellegzetességek és a kapitalizmus hatásainak sajátos metszetét mutatja.

Csepeli György mintha Hall etnicitás-értelmezésével értene egyet, legalábbis erre enged következtetni megállapítása, miszerint bár a nemzeti hovatartozás megszerezhetősége kevésbé tűnik nyilvánvalónak, ez lehetséges, mert a születés az etnikai csoportban való tagságot határozza meg. [18] Donald L. Horowitz ezzel szemben az etnicitást változó jegynek tételezi: "Az etnikai csoporttagság társadalmi meghatározottságú, amely a tagok önmeghatározása és más csoportok éntételezése közötti kölcsönhatásként alakul ki." [19] Csepeli etnicitás-kategóriáját alighanem Európára értette, arra az Európára, amelyben - Herder szerint - az etnicitást nem csupán nyelvhez, népművészethez, ősi hagyományokhoz, de dicső múlthoz és a saját küldetés látomásához is kötni szokás. [20] Ezen jegyeknek a sajátossága, hogy a kommunikációs folyamat során nemcsak keresik, de teremtik is a címzetteket.

Ez a teremtés, természetesen, korfüggő folyamat. A "premodern" és "modern" korok közötti különbség, a gazdasági vonatkozásokon túl, éppen a kollektív formákat és érzést érintő változásokban mérhető le. A modern nemzeti közösségek illetve érzés és a megelőző korok kulturális közösségei illetve érzései közötti különbözőségek és hasonlóságok jelzésére használja Anthony D. Smith az etnikum fogalmát. [21] A nemzet kialakulásában mindmáig lényeges előfeltétel a kikristályosodott etnikai komponens, hiánya komolyan késlelteti-akadályozza a nemzet-építést. Smith etnikum-értelmezése talán a legteljesebb:

"Az etnikumnak lényegében szociális és kulturális jelleget tulajdonítunk: az etnikum általános jegyeit kevésbé határozzák meg olyan 'objektív' mutatók, mint a termékenység, műveltség vagy urbanizációs fok - melyek adott körülmények között fontosak -, sokkal inkább bizonyos számú férfi és nő tapasztalata, amelyet bizonyos kulturális, területi és időbeni körülmények között szereztek meg." [22]

Az idézett etnicitás-meghatározások és -értelmezési kísérletek egyetlen visszatérő eleme: az etnikai csoportoknak a poszt-modernitás különbözőség-kultuszának jegyében jelentkező társadalmi-politikai reprezentációs igénye.

Identitás és identifikáció

Az identitás kérdését felértékelte és vitatottá tette az a nagyfokú változási folyamat, amely a modern társadalmak központi struktúráinak és hálózatainak az átalakításával új, fragmentált - töredezett - identitásokat alakít ki, illetve a stabil és kontinuus identitások tovatűnésével az egyensúlyban lévő világ képzete lesz oda.

Amennyiben az identitást bizonyos idő alatt végbemenő, tudat alatti folyamatok alakítják ki, akkor nem velünk született, sohasem lehet teljes, nem lezárt, mindig "alakulóban van". Ezért indokolt a kérdés, identitásról avagy identifikációról kell(ene)-e egyáltalán szólni. Nemcsak a pszichoanalízis képviselője szembesül a dilemmával - amikor azt állítja, szükségünk van egy "állandó" identitásra, a teljesség képzetére [23] , mert a szubjektum önmaga számára "egységes" személy -, hanem a multikulturalizmus hívei is: az elismerés követelésének az elismerés és identitás feltételezett kapcsolata az alapja. Ezért nevezi Charles Taylor az identitást önértelmezésnek:

"Az identitás az emberek önértelmezését jelenti: azt, hogy mit tartanak az emberi lények alapvető, meghatározó jellemzőinek. A tézis az, hogy identitásunkat részben az elismerés vagy annak hiánya, gyakran a rossz értelemben vett elismerés formálja. Egy ember vagy egy csoport valódi kárt, valódi torzulást szenvedhet, ha a ... társadalom korlátozó, lealacsonyító, megvető képet tükröz vissza róluk." [24]

A méltó elismerés életbe vágó szükséglet. Ez azzal a folyamattal hozható összefüggésbe, amelynek során a régi világbeli - Montesquieu használta - becsület-fogalom helyét átvette a méltóság modern kategóriája. Valakinek a becsülete feltételezi, hogy másvalaki nem rendelkezik vele, vagyis a becsület kitűnés és kitüntetés dolga. A méltóságban mindenkinek osztoznia kell(ene). A demokráciával kezdetét vette az egyenlő elismerés politikája. Éppen az elismerés árnyalja és erősíti meg a személyes identitás új fogalmát, amely az enyém, magam fedezem fel. Alapja és gerjesztője is egyben a saját - különös - létmódunkhoz való hűség eszméje, az "autenticitás ideálja".

Ezen értelmezés nem teszi teljesen zárójelbe az identitás meghatározottságával kapcsolatos vitát. Az esszencialista identitásszemlélet társadalmi és történelmi meghatározottságon túli lényegre - lásd: a női mivolt, férfi-nő dichotómia - utal, miközben a konstruktivizmus szerint mindaz, amit az előbbi természetesnek és adottnak vél, jól behatárolható történelmi időszakra jellemző társadalmi konstrukció. Modernnek nem mondható, XVIII. századi a gondolat, miszerint az emberek rendelkeznek egyfajta morális érzékkel, a jó és rossz megkülönböztetésére szolgáló intuícióval. Ezt építi tovább a modern kultúra-elmélet, miszerint önmagunkra, mint belső mélységekkel bíró lényekre gondolhatunk. A jó és rossz megértése, nem egyfajta számítgatás eredménye, a moralitás valamilyen értelemben belülről jön. [25]

Thomas H. Eriksen az etnicitás kutatóira való utalással az identitás szituatív jellegét emeli ki. Ugyanis az etnikai identitás választás és meghatározottság összjátéka, az azonosságot és a különbséget a sajátos helyzeteknek megfelelően lehet túljátszani illetve elnyomni. A kérdés tehát az egyéni választás és a strukturális meghatározottság közötti arányra vonatkoztatható. Ez a felvetés Hall identitás-koncepcióit idéző, aki három, állítása szerint "igen eltérő" felfogást különböztet meg. A felvilágosodás szubjektuma kontinuus, önmagával azonos egyént tételez, az én középpontjában lévő egyéni identitással. A "belső mag" már az egyén születésekor megvan és vele együtt bontakozik ki, miközben lényegileg változatlan marad. A szociológiai szubjektum a modern világ növekvő komplexitását tükrözi, illetve annak belátását, hogy a szubjektum belső magja - bár létezik egyfajta benső én - nem autonóm és önálló, hanem azon "szignifikáns másokkal" fenntartott viszony során formálódik, akik a szubjektum által lakott világok értékeit, jelentéseit és szimbólumait közvetítik a szubjektum felé. Az identitás ezek szerint az én és a társadalom közötti interakció során alakul ki, vagyis áthidalja a személyes és nyilvános világok közötti szakadékot. Belevetítjük magunkat a kulturális világokba, belsővé tesszük jelentéseiket és értékeiket, hozzáigazodunk azon objektív szerepekhez, amelyeket a kulturális és társadalmi világban elfoglalunk. A posztmodern szubjektum, Stuart Hall szerint, nem rendelkezik rögzült, lényegi és folytonos identitással:

"Az identitás 'mozgatható ünnep' lesz, aszerint alakul, ahogyan a minket körülvevő kulturális rendszerek reprezentálnak és megszólítanak bennünket. Történetileg és nem biológiailag határozható meg. A szubjektum különböző alkalmakkor különböző identitásokat ölt magára, melyek nem gyűlnek egy koherens 'én' köré. Ellentétes identitások élnek bennünk, melyek különböző irányokba tartanak, így identifikációink is állandóan elmozdulnak... A teljesen egységes, befejezett és összefüggő identitás csak káprázat." [26]

A posztmodern identitás ezek szerint nyitott és töredezett. A nyitottság Ernesto Laclau szerint nem kizárólag a posztmodern identitás jellemzője [27] , nyitottság nélkül nem létezne történelem. Már a modern társadalmakat is - a tradicionálisaktól eltérően - a folyamatos változás jellemezte. Ami pedig a posztmodern szubjektum - belső magjának - nemlétét illeti, a kérdés azért érdekes, mert már a modernitás klasszikusai is megpróbálták a szubjektum fogalmát kiűzni nemcsak közgazdaságtanból vagy az etikából, de a filozófiából is. [28]

 Ugyanakkor a koherens én létének tagadása nem jelent(het)i azt is, hogy a szubjektumra jellemző különböző identitások mindenike egyformán jelentős és meghatározó, s az egyes identitások külön-külön is egyformán tünékenyek. Az eltérő identitások - szubjektumpozíciók - egyrészt összeilleszthetők, illetve vannak pszeudostabil identitások, amelyek bár nem előre kódoltak, mégis természetünk lényegi részeként nyilvánulnak meg. A konzervatív Roger Scruton szerint az individuum csak azért létezhet autonóm lényként, mert definiálni tudja magát valami tágabb entitással - csoporttal, osztállyal, nemzettel - amelyet ösztönösen otthonaként ismer fel és el. [29] Ezért állíthatjuk, hogy a nemzeti kultúra, amelybe beleszületünk, a kulturális identitás legfontosabb forrását jelenti.

A premodern társadalmakra jellemző, a törzs, a vallás, a régió iránti hűség és az ezekkel való azonosulás napjainkban áttevődött a nemzeti kultúrára. A nemzeti kultúrák úgy alkotják meg az identitásokat, hogy a "nemzet" fogalmát jelentésekkel töltik fel, amelyekkel azonosulhatunk. Benedikt Anderson szerint a nemzeti identitás egy elképzelt közösséghez kötődik, és a nemzetek közötti különbségek a róluk való elképzelések eltérő módjában rejlenek. [30] A nemzeti kultúra narratívái közül kiemelt figyelmet érdemelnek: 1) a nemzetet jelentéssel felruházó közös tapasztalatok - diadalok, bánatok, tájak, ceremóniák -, 2) az eredet, a kontinuitás, a hagyomány, az időtlenség - vagyis hogy a nemzeti karakter ősi, lényegi jellemzői változatlanok, 3) a hagyomány feltalálásának szimbolikus gyakorlata - a rituálék olyan készlete, amely ismétlés által vési be a viselkedés bizonyos értékeit és normáit, 4) az alapítás mítosza, amely a nemzet eredetét olyan távolra helyezi, hogy az elvész a mitikus idő ködeiben, 5) a tiszta, eredeti "nép" eszméje. A nemzeti kultúra diskurzusa olyan identitásokat hoz létre, amelyek a múlt és a jövő között helyezkednek el, miközben hajlanak arra, hogy visszatérjenek az "elveszett időbe". [31]

Az identitások sokfélesége - egyéni, vallási, etnikai, nemzeti, helyi, társadalmi, nemi, munkahelyi, globális, stb. - indítja Shingo Minamizukát arra, hogy multiidentitásokról szóljon. Az egymást olykor átfedő identitások közül van szabadon kinyilvánított és van nem tudatos. Szerinte az új identitások némelyike idővel a "nemzeti identitásokat gyengítő szerepre tehet szert", s konkrétan a helyi identitásra utal, ugyanis a helyi társadalmakban békésen együtt tudnak élni különböző etnikumok. [32]

A posztmodern hibridizáció korának sajátos kérdése: a szubjektum mennyire képes együtt élni identitásának fragmentált-ságával - ellentmondásosságával, töredezettségével, ellentétes mivoltával. Egyes vélemények szerint a megoldást olyan magatartás jelentheti, amely "minden tradicionális magatartásformát maga mögött hagy" [33] , vagyis az identitásformák cseppfolyóssá válását tételezik. Érdekes és figyelmet érdemlő, hogy a szubjektum önreprezentációs igényének a megváltozását sokkal inkább elképzelhetőnek tartják egyesek, mint azt, hogy egy jól működő nyilvánosság elősegíti, támogatja és egymás mellé rendeli az önértelmezési diskurzusokat. Hiszen egyazon szubjektum eltérő léthelyzeteiről van szó, még akkor is, ha mikro-, közép- és makroszinten igen eltérő diskurzusok hoznak létre jelentéseket és alakítanak ki jogokat meg tilalmakat. Tudomásul kell(ene) venni, vannak "sem-sem" illetve "vagy-vagy" identitású emberek, akiket környezetük anomáliaként érzékel, de még sem kitaszítandók, mert ők képviselik a leginkább az identitásválasztás szabadságát.

A társadalmi helyzetek, a kulturális reprezentáció és a kommunikáció sokfélesége okozzák a posztmodern identitás töredezettségét. A struktúrává szerveződés attól függ, mennyire sikerül az egyénnek a világlátás és létértelmezés szintjei és terei szerinti sokféleséget valamiként integrálni. Nem egységről, inkább egymásmellettiségről kell szólni, arról, hogy a kialakuló kép részei mennyire kerülnek a "helyükre", mennyire lesz mozaikszerű, mennyire áll össze. Integratív hatású az önmagunkhoz való hűséget megjelenítő személyes identitásra jellemző autenticitás-törekvés.

Identitásdiskurzus és politika

Kultúra, etnicitás, identitás - valamennyi érintkezik a politikával. Bár a politikai dimenzió "elrejtésének" szándéka gyakori és visszatérő - a kritikai multikulturalizmus ilyen kísérletnek is tekinthető -, a társadalom mindegyre azt kérdezi az egyéntől, kulturális identitását miként értelmezi, etnicitása mit jelent számára. A kultúra státusváltásával kulturális kérdések identitáspolitikai jelentéseket hordozókká válnak és kikerülnek a közszférába. A kulturális identitás politikával való feltöltődése indítja az embereket arra, hogy válaszoljanak az őket ért sérelmekre és megvetésre. A.P. Cohen szerint:

"A kulturális identitás tagadását vagy fenyegetettségét az emberek sokféle módon megtapasztalhatják: például ha egy bennszülött nyelvet alárendelnek a hegemón nyelvnek - mondjuk a tamilt a szingaléznak, a bretont a franciának, Quebecben a franciát az angolnak; ha megvetik hagyományaikat (itt korlátlan a példák száma); és ha egyenesen tagadják másságukat - mondjuk az örményekét vagy a legtöbb nemzetiségét a Szovjetunióban, a dél-ázsiai szektás csoportokét, és így tovább.... Kultúrájuk állandó lekicsinylése visszavonulásra készteti az embereket, ezért vagy elrejtik, vagy látszólag elhagyják tradícióikat." [34]

Gyakran, de közelről sem mindig. A látszólagos visszavonulás azért is lehetséges, mert a kultúra szimbólumokon keresztül fejeződik ki, és így nem rendelkezik rögzült jelentésekkel. Amikor Hobsbawm és Ranger a hagyomány feltalálásának nevezik azt a folyamatot [35] , melynek során egy kultúra kiagyalt változatát használják fel taktikai célból adott politikai helyzetben, akkor egy általánosabb kérdésre, egy politikai stratégiára utalnak, tételesen olyan elképzelésekre és programokra, amelyek egy alávetett helyzetű csoport kultúráját krízishelyzetbe kívánják hozni. Csakhogy bármely kultúra elveszítése nemcsak a társadalmi színtér elszegényedését jelentené, hanem egyfajta társadalmi halált is, állítja Cohen, mivel az emberek identitásukat a "kultúrára" alapozzák.

T. Vanhanen éppen a forradalmas 1989-ben számolta ki a világ 147 országának etnikai és nyelvi diverzitás-indexeit. Négy kategóriát alakított ki: homogén országoknak minősítette azokat, ahol a nemzeti-nyelvi kisebbségek aránya 20 százalék alatti, az átmeneti helyzetű országok két alcsoportba kerültek - ahol a kisebbségi jelenlét 20-40 illetve 40-60 százalék közötti, és heterogén országok - ahol a "másság" 60 százalék feletti [36] . Homogénnek talált 52 országot, átmenetinek minősített 53-at, heterogén 42. Bár nagy földrajzi térségek szerint is tagolta táblázatát - atlanti, kommunista, közép- és észak-amerikai, közép-keleti és afrikai, latin-amerikai országok - a volt kommunista országok kategóriáját emelnénk ki a többi közül. A térség 15 országából az első csoportba tartozik 7, a másodikba 4+2, a harmadikba pedig 2. [37] A nagy feszültségpotenciált képviselő utóbbi csoport mindkét országa - Jugoszlávia és Szovjetunió - részeire bomlott azóta. Miközben Vanhanen adatai szerint a térség "nyugalmasnak" mondható, az Atlanti-térség kivételével minden más térségben nagyobb a heterogenitás, Zbigniew Brzezinski éppen ezen térségre utalva állította fel káosz-paradigmáját, miszerint a mai világ káoszát az etnikumok nemzetállamokat szétfeszítő ereje okozza [38] .

A napi politika üzenete: a posztmodern nem relativizálja az etnikai-nemzeti kérdés fontosságát. Balázs Sándor amikor kimutatja, hogy a "kisebbségi identitástudat zavarai elleni egyéni küzdelemnek minden bizonnyal nincsenek kilátásai, kollektív erőfeszítésre van szükség", egyben jelzi, hogy a tudat és a polivalens praxis között nincs megfelelés. [39] Miközben kisebbségi "kollektív önmagunk" elutasításban részesül, az egyén rákényszerül egyféle betagolódásra. Terence Turner szerint a multikulturalizmus végső célja - minden egyes ember hozzásegítése ahhoz, hogy megalkossa és megjelenítse önmagát - elvezet akár addig a gondolatig is, hogy a "nemzetiségtől megkülönböztetett kultúra az önmeghatározásra szolgáló kollektív jogok forrása vagy színhelye." [40] Kérdés persze, hogy a különbség kap politikai tartalmat, avagy a különbség generatív funkcióját ismerik el társadalmilag. A kulturális önmeghatározásra és "öntermelésre" való egyetemes jog támogatása és védelme lehet a politikai legitimáció végső alapja. Ezenközben a multikulturalizmusban az "el nem ismert identitások számára az emancipációnak és egyben a társadalmi integrációnak két, egymást kiegészítő módját látják". [41]

A multikulturalizmus, mint pedagógiai program és társadalomtechnika morális érvekkel kívánja elérni, hogy az etnikai különbséget ne tekintsék társadalmi diszkrimináció forrásának. A kölcsönös megértés szellemében gazdagodásként értelmezhető-értelmezendő multikulturalitás állami ideológiaként jelentkezett, tudományos hozadéka mindenek előtt abban áll, hogy sokak számára biztosít kutatói munkát. El kell ismerni azt is, hogy mivel a politikai filozófia az emberi társadalom kormányzására nem ad örök időkre érvényes elméleteket, a fennálló körülmények között érvényes következtetések alapjául szolgáló morális tudás megszerzésében a multikulturalizmus, lévén analitikus kategória, segíthet.

Végezetül ide kívánkozik Jürgen Habermas megjegyzése, amelyet a multikulturalizmusnak az elismerésért folytatott küzdelemként való értelmezéséhez fűzött: "ezt a vitát figyelmen kívül is hagyhatjuk, mert a demokratikus jogállamban az elismerésért folyó harcok elemzéséhez kevéssé, ezek politikai megoldásához lényegében semmivel nem járult hozzá". [42]

A multikulturalizmus potenciális térhódítását Közép-Kelet-Európában alighanem össze kell vetni a politikai filozófus John Rawls megjegyzésével, aki szerint "minél inkább úgy érzi valaki, hogy saját életmódja ... kiteljesíti életét, annál szívesebben fogadja majd el mások hasonló lehetőségeit". [43] Vajon kik és mennyire érzik életüket kiteljesedettnek napjaink Közép-Kelet-Európájában?



* Elhangzott Békéscsabán, 2001. október 3-én a Kisebbségek az ezredfordulón c. konferencián.

[1] Charles Taylor: Az elismerés politikája, In: Multikulturalizmus, Szerk. Feischmidt Margit, Budapest, 1997. Osiris.

[2] Herbert Marcuse: Kultur und Gesellschaft, Frankfurt, 1967. 151.

[3] Anthony P. Cohen: A kultúra mint identitás egy antropológus szemével, In: Multikulturalizmus, I.m. 102.

[4] Paul-Henry Chombart de Lauwe: Cultura şi puterea, Bucureşti, 1982. 78.

[5] Lucian Blaga: Trilogia culturii, Bucureşti, 1944. 421.

[6] E. Gellner: Naţiuni şi naţionalism, Bucureşti, 1997, Antet, 62.

[7] Gellner, i.m. 17.

[8] Th. H. Eriksen: Ethnicity and Naţionalism, London, 1994. Pluto Press. 56.

[9] Will Kymlicka: Multicultural Citizenship. A Liberal Theory of Minority Rights, Oxford. 1995. Clarendon Press, 82.

[10] N. Glazer - D.P. Moynihan (Ed.): Ethnicity, Theory and Experience, London, 1975, Harvard University Press. 

[11] Lásd W. Kymlicka idézett kötetét, Judith Lichtenberg: How Liberal can Nationalism be, In: Theorizing Nationalism, Ed. Ronald Beiner.

[12] Glazesr - Moynihan i.m. 6.

[13] M. Guibernau - J. Rex (Ed.): The Ethnicity, Nationalism, Multiculturalism and Migration, Cambridge, 1997, Polity Press, 3.

[14] Gáll Ernő utal erre, akinek kötete jelzésként is értelmezhető: "az etnikai sajátosságok szívósságára" mindig és mindenhol figyelni kell. Lásd: Kelet-Európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések, Budapest, 1987. Kossuth.

[15] Cohen, i.m. 103.

[16] Stuart Hall: A kulturális identitásról, In: Multikulturalizmus, i.m. 74.

[17] T. H. Eriksen: Ethnicity and Nationalism, London, 1993, Pluto Press. 92.

[18] Csepeli György: Nemzet által homályosan, Budapest, 1992, Századvég. 18.

[19] D. L. Horowitz: Ethnic Identity, In: Ethnicity, i.m. 113.

[20] Idézi Csepeli, i.m. 25.

[21] A.D. Smith: The Ethnic Origins of Nations, Cambridge, 1986, Blackwell, 13.

[22] Smith, i.m. 22.

[23] Lásd S. Freud és J. Lacan munkásságát.

[24] Ch. Taylor: Az elismerés politikája, In: Multikulturalizmus, i.m. 124.

[25] Lásd: Ch. Taylor: Sources of the Self, Cambridge, 1989. Harvard University Press.

[26] S. Hall: A kulturális identitásról, In: Multikulturalizmus, i.m. 61.

[27] Lásd: E. Laclau: New Reflections on the Revolution of our Time, London, 1990. Verso.

[28] Lásd: L. Althusser: Marx - az elmélet forradalma, Budapest, 1968, Kossuth.

[29] Idézi: S. Hall i..m. 68.

[30] B. Anderson: Imagined Communities. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, London, 1983.

[31] Lásd: S. Hall i.m. 70-71.

[32] S. Minamizuka: Multiidentitások keresése Közép-Kelet- Európában, In: A Hét, 1997. febr. 14.

[33] Michal Brumlik állítását idézi Frank-Olaf Radtke, In: Multikulturalizmus, i.m. 46.

[34] Cohen i.m. 104.

[35] Lásd: Eric J. Hobsbowm - T.O. Ranger (ed): The Invention of Tradition, Cambridge, 1983.

[36] A beosztás vitatható, hisz egy 15 százalékos etnikai kisebbséggel egy tízmilliós ország aligha mondható homogénnek, az kisebbségkutatások általában a százalékos arány mellett a lélekszámot is figyelembe veszik.

[37] T. Vanhanen: The Level of Democratisation Related to Socio-economic Variables in 147 States, Idézi: J. Bondel: Comparative Government, London, 1995, Prentince Hall, 86.

[38] Lásd: Z. Brzezinski: Europa Centrală şi de Est în ciclonul tranziţiei, Bucureşti, 1995, Diogene.

[39] Balázs Sándor: Identitástudatunk zavarai, Bukarest, 1995, Kriterion, 338.

[40] T. Turner: Az antropológia és a multikulturalizmus, In: Multikulturalizmus, i.m. 119.

[41] Feischmidt Margit: Multikulturalizmus: kultúra, identitás és politika új diskurzusa, In: Multikulturalizmus, i.m. 27.

[42] J. Habermas: Harcok az elismerésért a demokratikus jogállamban, In: Multikulturalizmus, i.m. 160.

[43] Idézi: A. Fleras - J. L. Elliott: A multikulturalizmus Kanadában, In: Multikulturalizmus, i.m. 31.