Bánság és az etnikai diskurzus

(Tematikai csapda)

            Amióta hatalmi elitünk a "hátulsó pár előre fuss", a politikában nem sok legitimációt termelő játékát játssza, vagyis 1990 óta a közéleti retorika fogalmi káoszából a reménységet óhajtó aligha tudott más fogódzókra lelni, mint a temesvári szellemre és a bánsági toleranciára. A bánsági etnikai tolerancia pedig, tértségünk nacionalizmusainak tobzódása közepette azon igény megjelenítése, amely - miként a még el sem állt esőn átsütő nap keltette szivárvány - jelzésként működik: némi csapadék csak hullott, van remény...

            Egyik fogalom sem a semmiből került a politikai diskurzus szókincsébe. A történések azonban etnikai monológot hoztak, más-más töltetűvé vált az erdélyiség fogalma attól függően, hogy románok, magyarok avagy németek (szászok) hivatkoznak rá. S ha már a történelmi Erdélyre nem az etnikai törésvonalak kisimulása a jellemző, a Bánságban, Temesvárott 1989 decemberében a református parókia környékén megtörtént a csoda, s szereplői nem etnikai alapon választódtak ki. Később pedig, 1990 márciusát követően, a marosvásárhelyi, a magát féltő hatalom ütötte seb láttán volt Temesvárott politikus, aki vállalta - a hálásnak itt sem minősült - szerepet, és sorra járta a diákszállásokat, a fiatalokat figyelmeztetendő az ide is elhozott politikai diverzióra. Vagyis arra, hogy ne hagyják, hogy velük és általuk alakítsák meg a Bánságban a Vatra szervezetét. És bizony a temesvári Renaşterea bănăţeană ellen tüntetők 1990 elején, amikor csak felsejlett a lap szerepe a már jelzett "hátulsó pár" hatalmi játékában, a helyi magyar lap politikai irányultságát hozták fel példaként és követelték a minta átvételét.

            Rímelnek-e viszont ezen történések arra a kommunista dogmára, miszerint az etnikai kérdések a nemzetek fölötti szinten rendezhetőek, vagyis anélkül, hogy az illető közösségek számára bárminemű jogforrást, ügyeiket intézendő, megnyitnának? Az etnikai rendezés semmi mást nem követelne meg, mint az univerzális emberi értékek elfogadását, ami nem involvál jogi lépéseket. Erre az aktuálpolitikai energiát sugárzó tételre nagy szüksége volt a totalitarizmusnak, s a mai hatalom is szívesen él vele, hisz országlásának a díszletei (és részben az eszközei) változtak csak meg, politikai retorikája a korábbinak egyenes ágú folytatása.

(Bánság mint etnoregionális keret)

            Bánság születési dátumát pontosan tudjuk - 1716. Előtte és utána is nevezték ezt a tájegységet sokféleképpen, így Temesköznek, Maros-Tisza szögének, Temesi Vajdaságnak, Dél-Magyarországnak stb., Bánságnak az osztrák császár nevében Temesvárt felszabadító Eugen de Savoya óta nevezik a Maros, a Tisza, a Duna és keleten a Déli Kárpátok hegyláncolata által közrefogott országrészt.

            Az osztrák koronatartományi státus Bánság különleges fontosságát jelezte: 1716 előtt és után, évszázadokon át egyik legmozgalmasabb hadi színtere Európának, a török felvonulási terepe. S mivel Temesvár visszaszerzésével a török csapatok nem söpörtettek ki az egész térségből, 1741-ig a Temesi Bánság irányítása katonai. A közigazgatás nyelve 1830-ig kizárólagosan német, ha eltekintünk az olykor használatos latintól. 1830-ból származik az első kísérletek egyike a magyar nyelv bevezetésére a közigazgatásban, aminek 1848 eseményei, illetve annak okán, ami Világos után következett - szerb vajdaság 1860-ig, az Októberi Diplomáig - , nincs kézzelfogható eredménye.

            A Kiegyezés adja vissza a térséget, két és negyed század múltán, a magyar közigazgatásnak, az újabb, s ez ideig utolsó impériumváltás időpontja 1919, hívószava számunkra Trianon.

            1720-ban a Temesköz számított Közép-Európa legritkább népességű térségének, 30 ezer fő lakta, miközben ugyanekkor Biharban majdnem 100 ezer, Erdélyben 813 ezer fős a lakosság. Alig hetven év alatt az itt lakók száma megtizennyolcszorozódott, 700 ezer fő fölé emelkedett. A többlet jórészt betelepítésből származik, de jelentős volt a más, nem messzi vidékekről történő beszivárgás. A növekedés akkora mértékű, hogy 1900-ra Bánság összlakossága meghaladja a 2 milliót, csaknem egyenlő Erdély lakosságával.

            Az egymást követő telepítési-bevándorlási hullámok pontosan meghatározható, gazdaságilag értékesülő szakmai többletet jelentettek. Az állattenyésztésben Ausztria, Svájc és Anglia tapasztalataiból, mintáiból vettek át; szőlészetben és gyümölcstermesztésben forrásként német és francia gyakorlat szolgált; zöldségtermesztésben bolgár és német minta hatott; rizst olasz tapasztalat átvételével kezdtek termeszteni; a gépesítésben német és osztrák ismereteken túl amerikait is beépítettek a kialakuló gyakorlatba. A legtöbb esetben a mintát a bevándorlók maguk hozták, nem nevezhető magában való importnak. E közösségek élő hidat jelentettek különböző, olykor nem is olyan közeli vidékek között.

            Gazdasági téren s a hozzá kapcsolódó civilizációs gyakorlat okán Bánság másfél évszázad alatt Európa egyik magas modernizációs potenciállal rendelkező, rendkívül dinamikus térségévé vált, ennek megfelelő szívóhatással. A semmiből került - gazdasági téren legalábbis - Európa élvonalába. Ütközési zónaként hozták volt létre katonai érdekek nyomvonalán, a köztes lét azonban gazdaságilag meghatározta fejlődését. Rengeteg hatást, mindenek előtt gazdaságit közvetített illetve fogott fel, melyek megfelelő társadalmi közvetítéssel, a XIX század elejére már a kultúrában is megmutatkoztak. Bár a művelődés olyan hatás, ami a régión túl is hatott volna, nem vagy alig tételeződött.

(A másság helyzete)

            Amikor Európa nyugati színterein az köti le szellemóriások és politikusok figyelmét, életük kerete miként volna ésszerűbbé tehető, szóval miközben Angolhonban deisták, a francia miliőben az enciklopédisták, hozzánk közelebbi német területeken pedig a filozófiai ráció szellemlovagjai készítik elő azt, amit reformnak, a társadalmi keretek átépítésének nevez a politikatörténet, szóval a XVIII század második felében a Bánságban leginkább talán az amerikaihoz hasonlítható honfoglalás zajlik. Közösségi önismeretünk adóssága ez, arra figyelmeztet, hogy miközben a Bánság önfejlődésének sajátos útját járta, nem teremtődött meg az a - helyi - szellemi potenciál, amely ezt a különöst értelmezni kívánta-tudta volna. S ez nem véletlen: a Bánságnak a nemzeti diskurzus számára nincs külön tartalma, semleges azon értelmező vonulat esetében, amely a politikai affirmáció tárgyául és eszközéül pátriáját választván, megtalálja a keresett emancipatorikus tartalmat. Erdély egészen más eset: a magyarság önnön történelmének folytonosság-megtartójaként venné birtokába; a románság hozzá köti, általa azonosítja nemzet-létének egyik konstitutív tényezőjét.

            A Bánság-tudat nem ebben az értelemben létezik. Talán nem véletlen, hogy az itt élő románság száján él a többi etnikum által sem tagadott énkép: "Mégiscsak Bánság az első!" (Tot Banatu-i fruncea!) Gazdasági alapon megfogalmazódott értékítélet ez, jelzi a tényt, miszerint a múlt század végére Bánsággal számoltak Európában mindenütt, ahol gazdasági kérdések kerültek terítékre.

            Polgárosító civilizációs nyomás azonosítható itt, eredője viszont nem kulturális, hanem gazdasági jellegű. Az itteni közösségek hagyománykészlete egészen másként alakult, mint bármelyik szomszédos kistájon. Az elvándorlás érzelmileg is eltávolít. A kezdeti szociális-gazdasági nekifeszülések, minek okán az érkezettek az új térségben is további helyváltoztatásokra kényszerültek, amikor a jelen akaratlanul is túldimenzionálódik, szóval mindez nem kedvez a kulturális hagyományok átörökítésének. A németség három nagy bevándorlási hullámát szimplistán-jellemzőn egy-egy kifejezéssel illetik: 1. Tod (halál), 2. Not (szükség), 3. Brot (kenyér). Minél kevesebbet őriz meg a közösségi emlékezet az elődök kulturális készletéből, az otthon-tudat annál inkább anyagi meghatározottságúvá válik. Felértékelődik a gazdasági teljesítmény, mint örökérvényű folyamat, a szellemi meghatározottság rovására. Jó értelemben vett pragmatizmus válik uralkodóvá, amely nem tagadja a kultúra fontosságát, de a helyzetnek megfelelően nem következik be mindent átfogó eszményítése. Erre vezethető vissza a térség mindvégig meghatározó szerepű etnikumának, a németségnek azon gyakorlata, hogy látszólag engedve a politikai kényszernek, a Kiegyezés után majd pedig az államszocializmus kezdeti éveiben, viszonylag simulni próbált a kor etnoszocializációs gyakorlatához.

            Egészen más meghatározottságú régiók gyűrűjében, az övétől eltérő társadalmi-politikai értékskálával szembesülve, az itt lakók kiszolgáltatottaknak illetve kiválasztottaknak tekint(h)ették magukat. Ráébredtek különleges helyzetükre, amely szinte predesztinál az ellenzékiségre. 1848-ban az itteni németek nem a császár támogatásával tüntettek. A totalitarizmus idején mindig külön szemmel tartották a Bánságot, mint megbízhatatlant. Ha a kormányzat szükségét érzi a rendőri felügyelet megerősítésének az országban - "események" előestéjén -, Bukarest és Székelyföld mellett azonnal Temesvárt tünteti ki figyelmével. Az ellenzékiség gazdasági megalapozottsága egyébként világos: miután a térség európai modellek átvételével megfelelő modernizációs szintet ért el, természetesen elvárta volna, hogy értékei szabad teret kapjanak.

            A két évszázados gazdaságpolitikai kurzus először az 1945-ös földreformmal bicsaklott meg, amely nem hagyta meg a Bánságban annyira jellemző középbirtokokat. A szövetkezetesítést, következő lépésként, a modern technikát ismerő német gazda könnyen elfogadta - elvben. Gépesítést ígért a hatalom, de technika érkezése helyett innen egy tejszeparátort, onnan egy olajütőt vittek el. A traktorokról és cséplőgépekről nem is szólva. Az iparban sem volt más a helyzet, a jelenség lényegét illetően: Temesvárnak, a Temesköznek egyetlen igazi nagyvállalata nem volt. Viszont dolgozott a Bega két partján vagy ötven kisebb-nagyobbacska textilüzem. Valamennyit államosították, az önmaga erejéből kisüzemet létrehozót pedig osztály- és rendszerellenségnek kiáltották ki. A gazdasági háttér nélkül maradt közösség a szó valódi értelmében otthontalanná a kollektív bűnösség kimondásával lett, a deportálásokkal, mindenféle retorziókkal. Ezek után csak idő kérdése volt, mikor indul be és erősödik exódussá a németek - úgymond - hazatelepedése. (Ez a miden mozgáslehetőséget befagyasztó Ceauşescu-korra esik.)

            1920-ban Temes megyében 512 891 lakosból 42,3 százalék román, 32,9 százalék német és 14,5 százalék magyar. Krassó-Szörény megyében 309 748 lakosból 75,5 százalék a román, 13,0 százalék a német és 1,8 százalék a magyar. A pártállam fényes iparosítási programja keretében folyt a térség etnikai képének az átigazítása, a megállás nélküli betelepítés, illetve folyamatos beszivárgás Moldvából, Olténiából. Az 1992-es népszámlálás adatai szerint a románság részaránya Temesben elérte a 79,98 százalékot, Krassó-Szörényben pedig a 86,49 százalékot. A németség jelenléte Temesben 3,83, Krassó-Szörényben 3,14 százalékra esett vissza, a magyarság adatai pedig Temes megyében 9,05, Krassó-Szörényben 2,15 százalék. (A két megye lakossága 700 292 illetve 375 794.) Érdemes megjegyezni, hogy a Krassó-Szörény megyei etnikai összetétel jóval kisebb változásának az oka az, hogy itt a kollektivizálás mértéke országosan a legalacsonyabbak közé tartozott. Ami a Bánság összlakosságát illeti, a történelmi területhez tartozott a mai Arad megye egy - a Marostól délre eső - része, a Maros-Tisza háromszög kicsiny, a mai Magyarországhoz tartozó területe, illetve a szerb Bánság, amely nyugati irányban a Tiszáig tart. Vagyis Temes és Krassó-Szörény megyék alig több, mint a felé jelentik a történelmi Bánságnak.

(Politikai potenciál)

            A Bánsággal kapcsolatosan megnyilvánuló központi politikai akarat, ameddig nem hatott a modernizáció ellen, elviselhető volt a helybéliek számára. Érdekeik pórázán tartott ellenzékiségük kiegyenlítő mechanizmusa biztosította a folytatást.

            A bánsági németnek előbb a magyar központi érdekekkel kellett szembenéznie, azon törekvéssel, hogy a Bécstől meglehetős távolságra lévő, történelmileg hozzá nem kapcsolódó tájegység kerüljön vissza azon közigazgatási keretek közé, ahonnan a török megszállás kiszakította. Amikor ez a Kiegyezéssel megvalósult, a németség számára nem csupán addigi közéleti főszerepe lett oda, de valami másba, korábbi kereteitől eltérő rendszerbe kellett betagolódnia. Az új hatalom megtette a maga felszólításait: a közhivatalok viselőitől nem csupán a magyar nyelvtudást várta el, de magyar alakú családnevet is. Nem szükséges bármi áron közhivatalt vállalni, csakhogy az akkori közigazgatás német ajkú tisztségviselői, családjaik valamint környezetük számára olyan folyamat indult el és zajlott le, amelynek hatásait a továbbiakban az egész térség megtapasztalja.

            Ötven év nem volt elegendő a németség számára a jelzett, kiegyezés-kori trauma feldolgozásához. 1919-ben s a továbbiakban nem vállaltak természetes közösséget a másik, hozzájuk mérhető - immár kisebbségi - népcsoporttal, a magyarsággal. A román hatalmi tényezőkkel szemben a magyarság rendre keményebb, "követelőzőbb" volt a németségnél, és ugyanakkor kiszolgáltatottabbá is vált. Szinte közmondásszámba ment a németek lojalitása az éppen aktuális román hatalommal szemben, el egészen a totalitarista időkig - cserébe némi engedményekért. Így sajtójuk szabadabb volt a többi kisebbségi sajtónál, kulturális téren - az akkori kereteknek megfelelően - elnézőbbek voltak velük szemben, iskoláik ellen nem lépett fel a hatalom a magyarokkal szembeni kérlelhetetlenséggel. Engedményeket kaptak és nem jogokat - nyílván. Az így kialakult helyzettel  ifjabb német értelmiségiek nem értettek egyet, a 80-as években, a kolozsvári-nagyváradi Ellenpontok-folyamattal szinte egy időben, temesvári irodalmi köri tevékenység leple alatt, világosan megfogalmazták az idősebb és vezető német értelmiségiektől eltérő véleményüket. A csoport valamennyi tagját figyelmeztették, s bár meghurcoltatásra nem került sor, különösebb retorziók nélkül külföldre "segítették" távozni őket.

            Domináns politikai szerephez jutott a német után rendre a szerb, a magyar és a román a térségben. Ez a régió szintjén azonban nem vezetett - etnikailag - szembenálló ideológiák megfogalmazásához, a társadalmi diskurzus kereteit meghatározta az, hogy a domináns csoport nem jutott el - Ceauşescu koráig - a másságot maga alá gyűrő hegemóniáig. A húszas években elindított földreformmal kapcsolatos betelepítéseket gazdasági vonatkozásai szerint értelmezte. A moldvaiak és oltyánok folyamatos beszivárgása mögött látta a szociális tényezőket (is). Nyíltan politikaivá akkor sem erősödött a helyi németség állásfoglalása, amikor világossá vált, hogy a modernizáció címkéje alatt a kommunista diktatúra a teljes etnikai egyneműsítést tűzte ki céljául, s ez a térségben elsődlegesen az ő közösségüket érinti. A központi politikai akarat többszörösen megcsúfolta a helybélieket, más kistájak lakóinál jóval inkább, mert ide a nagy politikai hangzavarral végrehajtott programok semmit sem hoztak, csak elvettek. Máshol még volt villamosítás, vasútépítés, s mutatóba került egy-két gép a földekre.

            Ez a régió képes volt a modernitás meghonosítására. A központi akarattal végrehajtott modernizáció itt visszavetett mindent, a tájegységek közötti különbözőségek eltüntetése igényének a jegyében. A gazdasági éltető erő elkötésével a térség helyzete és meghatározó közösségének, a németségnek a sorsa megpecsételődött. Azok leszármazottjai, akik boldogulásuk reményében vállalkoztak új haza keresésére, most ismét gazdasági imperatívuszok hatására vetették alá magukat egy ellentétes irányú demográfiai mozgásnak. (Igazolódna, ezek szerint tájegységek szintjén is, a politikai filozófiai tétel, miszerint egy állam megalakulási feltételei megszabják ugyanezen alakulat további sorsát?)

            A temesközi polgár, aki annak tudatában szállította terményeit egykoron a Begán, hogy Európa egyik igen korszerű hajózási rendszerét használja, mit érezhetett, amikor szembesülnie kellett a ténnyel: a hajózást éppen az úgynevezett korszerűség jegyében megszüntetik? (Ilyen kérdések érzékeltetik, miért voltak itt az etnikai kihívásoknál erősebbek, nagyobb politikai töltettel rendelkezők a gazdaságiak.)

(Etnikai kapcsolatok)

            Az etnikai konfliktusok kiváltója többnyire a szülőfölddel kapcsolatos álláspontok mássága. Az őshonosság kérdése feszültség forrása, illetve azon előjogok, amelyeket a (korábbi) jelenlét okán egyik vagy másik csoport önmaga számára megkövetel. Bánságban az újkori történelem origója 1716, ami ez előtt, a törökkor előtt volt, nem fűzhető, csak bizonyos erőszakoltság árán, egyazon logikai-történelmi láncra. Konfliktus kirobbantása, ezen érvrendszer bevezetésével, a bánságiak között aligha sikerült volna.

            Nem hat itt az etnikai konfliktusok másik oka sem, hogy egyik vagy másik közösség szülőföldjét elfoglalták, kisajátították, elorozták. Bánság történelme a német dominancia jegyében indult, s a sorra következő szerb, magyar majd román domináns korokra egyformán jellemző, hogy vezető szerepük kezdetén nem mondhatták magukénak a demográfiai túlsúlyt.

            Különbségek léteznek az etnikumközi kapcsolatok rendszerében nem csupán tájegységek szerint, de abban az értelemben is, mely etnikumok egymás közötti viszonyát vizsgáljuk. A románság és a magyarság, mint jeleztük, egyaránt szimbolikus értéket tulajdonít Erdélynek, ezen a vonalon ezek a közösségek sokkal erősebben mobilizálhatóak, mint Erdély más etnikumai, illetve bánsági nyelvtestvéreik. Aminek oka a Bánság etnikai-vallási sokfélesége is (nyolc kisebbségnek élnek itt viszonylag jelentős számban képviselői). A sokféle tapasztalat, a sokirányú kontaktus - a belső differenciáltság - nem kedvez az előítéleteket megmerevítő mentalitás kialakulásának.

            Kisebbség akkor robbant ki konfliktust, ha önnön léte kerül végveszélybe a többség asszimilációs politikájának következtében. Romániában, s így a Bánságban is a diktatúra idején az oktatás ügyeiben, a nyelvhasználat terén, a közéleti tisztségekből való számarány szerinti részesedés elmaradása miatt, a kisebbségek a teljes beolvasztás rémképével néztek szembe. A totalitarizmus négy évtizede alatt a hatalmi tényezőknek nem volt szükségük az etnikai feszültségkeltés politikai fegyverére, mindazonáltal ez idő alatt is ébren tartották a kisebbségekkel szembeni gyanakvást, főleg bizonyos területek elveszíthetőségére, a külső és belső irredentizmus rémképének a gyakori felidézésével. Mi lehetett ebből igaz, és mennyi a diverzió? - a diktatúra sajtógyakorlata okán ezt a polgár közszolgálati tájékoztatásból meg nem tudhatta. És a nyilvánosság ma sem működik Romániában, a civil társadalom pedig inkább a vágyak, mint a realitások tartományában létezik. A Bánság helyzete ezen a téren is sajátos. Jugoszlávia és Magyarország szomszédságában, s mert az együttélés ha nem is általános többnyelvűséget, de a más közösségek nyelvének valamelyes megértését elősegítette, itt csaknem általános volt a három-négy-öt tévéállomás követése akkor, amikor a központi román tévé napi két órát sugárzott, jórészt a Kondukátort éltető műsorokat. A világ dolgaiban sokkal nagyobb mértékű volt a tájékozottság itt - amit egyik, s nem elhanyagolható oka annak, hogy a református parókiához nem csupán magyarok gyűltek össze lelkészt óvni. (A Bánságban viszonylag nagy tömegek nem csupán tisztában voltak a központi hatalom törekvéseivel, de mert ezek a helyi érdekek ellenében hatottak, nem azonosultak vele. Régiószinten a közakarat - a diktatúra hatalomgyakorlásának a jellegét ismerve - nem jelenített meg radikális elképzeléseket-terveket, de lojális sem volt a központ felé. Egy ilyen lappangó ellenzékiséggel találkozott Tőkés László személyes áldozatvállalása. Az ellenzéki a nacionalista retorikával szemben immúnis mindaddig, amíg nemzeti érzelmeit a hatalom próbálja felkorbácsolni. Akinek alapérzése a megtűrtség, annál a fenyegetőnek feltüntetett másság-képzet sem aktivizál politikai energiát.)

(Tegnapi Bánság, holnapi Európa)

            A Bánságban két és fél évszázadon át az etnokulturális másságok egymásmellettisége határozta meg a mindennapok (és amennyiben ezt az utóbbi idők totalitarista keretei megengedték) a helyi nyilvánosság szféráját is. A közösségek, illetve tagjaik etnikai voltukkal kapcsolatos azonossági deficitüket, amennyiben megélték, más területekről vett energiákkal egyenlítették ki. Az etnosz kontra polgár ellentételezettségből rendre ez utóbbi jegyei váltak meghatározóvá.

            Az utóbbi negyven év alatt éppen az a gazdasági többlettartalom lett oda, amely a fenti struktúrát éltette. Illetve megmaradhatott belőle valami rejtett erőforrásként: Romániában ma Temes megyében a legkisebb a munkanélküliség rátája, de nem tudhatni, ebben az itt lakók magasabb fokú vállalkozó kedve mutatkozik-e meg, avagy az a pragmatikus tény magyarázza, hogy az ittenieknek több nyugati rokon és barát nyújthat segítséget. Ami bizonyos, eltűnt a térségből az a közösség, amely a gazdasági erő elsődleges megjelenítője volt évszázadokon át - a 1990-es első nagy exódus után a folyamat nem állt le, csak mérséklődött, mert becslések szerint a mobilisabb társadalmi csoportok már ki(vissza)vándoroltak. Becslések szerint ma Romániában a németek lélekszáma nem éri el a 100 ezres határt. A bánsági németség korfája a dinamikus társadalmi szerepvállalásra való alkalmatlanságot jelzi.

            A nyugati modernitás éppen napjainkban kénytelen újraértékelni a nemzeti kultúra homogenitásával és monocentrizmusával kapcsolatos tételeket. Mindinkább tényezővé válik a - felvilágosodás-kori előítélet felülvizsgálatát is jelentő - kisebbségi óhaj, miszerint a kulturális különbségeket nem megszüntetni kell, de érvényesülni hagyni. Eljött az ideje annak, amikor az egyéni és kisközösségi különbségek megmutathatják rejtett arcukat, feltárhatják elfojtott értékeiket. Az emberek megélhetik, nyíltan vállalhatják saját közösségi emlékeiket, s nem kell a másokét ezekkel behelyettesíteniük. Kialakulhat a kollektivitások közös emlékezete, közösségi identitása olyanok esetében - például napjaink népmozgásai által létrehozott új etnikai csoportok esetében - is, amelyeknek nincs a helyhez kötött történetiségük. A különbözőséghez való jog alapján tételeződik a többkultúrájúság, a homogenitás megteremtését célzó törekvések jelzője: kegyetlenség.

            Kisebbségi közösségek az európai Keleten kollektivitásukkal kapcsolatosan törvényi kodifikációkra törekszenek - alapvetően békés eszközökkel kívánják elérni kisebbségi létük megmaradást biztosító kereteinek jogi rendezését. Törvénytervezettel jelentkeztek még 1991-ben a németség képviselői, elkészült a magyar kisebbségi törvénytervezet is. Arra számíthattunk volna, hogy bár a bánsági román politikusok empátiával közelítenek a kérdéshez, hajlandók alapos vitára, hogy ne szóljunk arról a törvényhozói támogatásról, amelyet a hely szelleme jegyében a kisebbségek elvárhatnának. Ehelyett az itteniek egyetlen vágya a normalitás, vagyis az általános jogi keretek kialakítása, a demokrácia - úgymond - épületének bár a fő szerkezeti elemek szintjén történő megalkotása. Azt nem kívánják észrevenni, illetve elfogadni, hogy vannak olyan demokrácia-elvek, amelyek mibenléte eleve és szinte kizárólagos módon határozzák meg a kisebbségi kérdés kezelhetőségét. (Miként az alkotmány megváltoztathatatlanként cikkelyezett nemzetállam tétele gátat szab egy sor kodifikációs kezdeményezésnek.)         

Immár bánsági politikusok megnyilvánulásai is, ha a kisebbségek sajátos jogaikért lépnek fel, toleranciahiányt jeleznek. Másodrendű polgárokká lettünk. Nálunk, a Bánságban.

            A köznapi szférában is minap még elképzelhetetlen történések érdemelnek figyelmet. Temesvárott, a girodai városrészben álló 1848-as emlékmű márványtábláját 1993 elején összetörték, az emlékművet megcsúfolták, nyilván ismeretlenek. (Ilyen típusú vandalizmusnak még sehol Romániában a rendőrség nem bukkant a nyomára.) Nagyszentmiklóson 1993 őszén, a Bartóknak állítandó szobor talpazatára kerülő felirat okozott komoly gondot helyi potentátoknak: vajon milyen, csak magyarok számára érthető mozgósító tartalma van a zeneköltő családnevének, hogy sem keresztnevet, sem évszámot felírni nem szándékoztak. Megfelelő körben feltették a kérdést: szó lehet magyar diverzióról? Temesvárt 1993 decemberében egy önmagát forradalmárnak tudó helyi politikus azt nyilatkozta a sajtónak, a megemlékezés immár nem indulhat a református parókiától, még a környékét sem érintheti, Tőkés László azóta tett megnyilatkozásai miatt. Mintha a történelem a piszkos udvarral volna hasonlatos, ahonnan a nékünk nem tetsző kisöpörhető.

            De idézhetnénk szerbekkel kapcsolatos esetet - megcsúfolt temető illetve templom - vagy zsidókkal szembeni intoleranciát jelző meggyalázott kegyhely képét.

            Nyugaton a hetvenes évek válsága arra késztette a politikusokat, hogy átértékeljék a kistájakkal, régiókkal kapcsolatos tételeket, hogy ösztönözzék ezen a szinten a kezdeményező készséget, hasznosuljon mindaz, ami helyi potenciál. Térségünkben a kilencvenes évek szorításából, tehát a mai krízisből a kiutat (?) a nacionalizmus fokozásával vélik megtalálni a politika többségi művelői. Démosz és etnosz ellentmondásainak politikai erőterében ismét a ráció veszít pozícióiból.

            A Bánság az itt bemutatott, reményt nyújtó értelemben akkorra szűnt meg, amikor a Nyugat a mássággal szembeni tolerancia terén utolérhette volna.