Lokalitás és érdektagolódás

                                    Amikor körülöttünk minden megváltozik
nekünk is meg kell változni,
hogy semmi ne változzon.

Tomaso di Lampedusa

            Nem az ember van az idők felett, hanem a szegény ember az idők alatt.

            A poszttotalitarista időszak mindennapi élményét megfogalmazó állítás - ha rangsornak a politikai viharok mai hullámverésében egyáltalán helye van - legigazabb ott, ahol a nemzeti kommunizmus nyűgétől szabadul-ni alig tudó országban a centrum-periféria tengely legvégén található falusi közösség etnikailag és vallásilag kisebbségi polgára áll, aki a szórványlét napi keserű piruláját is lenyelni kényszerül. Esetünkben a hátrányhalmozás egyetlen hiányzó eleme - az általános szegénység. Ugyanis a térség, amelyre dolgozatom és az általa bevezetett kutatás vonatkozik, a - Romániában - gazdagnak mondott Bánság.

            Giddenstől való megállapítás: a jövő tőlünk függ.

            Ezt kellene éreznie polgártársunknak városban, a többségi hatalmi elit tagjaként éppúgy, mint világvégi kisemberként. Helyette azt érzi, münchauseni tettet vár el tőle kora, csakhát a gondokban üstöke odalett...

            Nemcsak ez lett oda. Keresgéljük kifejezéseink fogalmi töltetét is. Polgárunknak modernizációt kínálnak a politika gömbjében, de mire felszolgálják a társadalmi közös asztalnál, lesz belőle identitás-válság, etnikai szembefeszülés, általános értékválság és lokális szerepzavar. Tótágast álló világunk múltból átmentett magyarázata: a központ jól akarja, csakhát a jó szándék az értetlenség miatt gellert kap. Ez bizony a paternalizmus stigmája. Neki ilyen a természete. Nem a kisembernek, aki inkább figyel - mi mást tehetne! -, és igazságokkal ismerkedik. Azzal például, hogy a demokráciát stabilizálni képes kapitalizmus megteremtésének olyan társadalmi ára van, amely legitimációs zavarokat teremt, és akár megkérdőjelezheti a demokratizálódás folyamatát.

            Világvégi polgárunk, ezen a ponton, ha végképp fel nem adja, rádöbben, meg kell értenie, mi által és hogyan érhetné el, hogy jövője némiképp tőle függjön.

Törésvonalak mindenütt

            A posztkommunista térségben elindult demokratizáció tartósságát, mélységét és erejét illetően figyelmeztet Lipset, hogy a modern demokrácia létrejöttének feltétele nem csupán a polgár és a polgárosodás volt, hanem a reformista munkásmozgalom is [1] . Társadalmi kísérletek kudarca teszi indokolttá a kérdést: a demokrácia képes-e másfajta, az észak-nyugat-európai kultúrkörtől különböző kultúra talaján a túlélésre? Térségünkben a külső minta szerinti demokratizálással kapcsolatos zavarokat és kételyeket akkor lehetne leküzdeni, ha gazdasági fellendülés és növekvő jólét igazolná a kialakítandó rendszert. Tovább bonyolítja a képet, hogy a mintául szolgáló demokrácia országaiban az államok és nemzetek bizonyos szintű konszolidációja valamint a többség-kisebbség viszonyának relatív és fokozatos rendeződése megelőzte a választójog teljes kiterjesztését. A szabaddá váló választások bevezetését követően a demokrácia a primer identitások - kultúra, nyelv, etnikum - szerinti többség uralmának megvalósítási igényével jár együtt, az intézményesített kisebbségi vétók hiánya autoriter kormányzási formák előtt nyithat utat.

            Ugyancsak Lipset figyelmeztet arra, hogy a demokrácia alternatív politikákat kínáló és egymást bíráló erős pártokat igényel. Ez viszont feltételezi a társadalmi érdekek konzisztens és pragmatikus ideológiák általi megjelenítését - ami a térség országaiban, elsősorban a civil társadalom fejletlensége miatt, egyelőre csak óhaj.

            A társadalmi szembenállások által kialakított törésvonalak közül kettő, S. Rokkan szerint, a nemzeti forradalommal, vagyis a nemzetállamok kifejlődésével kapcsolható össze, kettő pedig az ipari forradalom nyomán állt elő. [2] Az első a domináns nemzetépítő elit és a domináns kultúra hordozói illetve az etnikailag, nyelvileg vagy vallásilag alávetett helyzetben lévő csoportok közötti törésvonal; a második a központosító, homogenizáló és standardizáló nemzetállam és a hagyományos jogokat birtokló egyház közötti; a harmadik a mezőgazdasági érdekek illetve a kereskedelmi és ipari érdekek közötti törésvonal; az utolsó pedig a tulajdonosok illetve a tulajdonnélküliek közötti.

            Rokkan a szembenállásokat kétdimenziós koordináta rendszerben jelenítette meg, a vertikális területi tengelynek egyik pólusa a centrumot, a "nemzeti elitet" és az azon belüli ellentéteket, az alsó pólus pedig a perifériát, a lokális ellentéteket jelöli. A vízszintes, funkcionális tengely egyik végén a társadalmi-gazdasági helyzetből eredő érdekellentétek és eloszlási konfliktusok kapnak helyet, a másik végen a mi-ők szembenállásból, a csoportazonosságból eredő kulturális konfliktusok. Érdemes volna Rokkan történelmi érvelését végig követni, mely korra milyen szembenállás volt a jellemző; általános megjegyzése, hogy a konfliktusok általában mindkét dimenzióból elegyítenek tényezőket.

            A demokratizálódási folyamat kezdetén általában a területi és kulturális ellentétek tevődnek egymásra. Rokkan hazai, norvég példája: a rendi tudatukban erősödő, hagyományaikat védelmező parasztok, tehát a vidék szembefordult a fővárossal, a polgárság rájuk kényszerített normáival. A modernizáció iránya, Rokkan szerint: a területi-kulturális törésvonalakat a gazdasági érdekek törésvonala szorítja vissza. Szakmai kérdések válnak elsőrendűekké, miközben a kultúrharc teret veszít. Ennek ellenére Rokkan és Lipset közös munkájukban kifejtik, hogy "a területi ellentétek korlátot szabnak a nemzetépítésnek... A növekvő nemzetállam kialakította az egységesítés egy sor intézményét... A nemzeti bürokrácia terjeszkedése lényegében területi ellenzéket eredményezett". [3]

            A francia Demokrácia Alapítvány elnöke, Guy Lardeylet szerint Kelet-Európa legtöbb országában a demokráciába való átmenet sikere azon fog múlni, hogy képesek lesznek-e az államot a gazdasági és társadalmi élettől elválasztani, és a döntéseket az állampolgárokhoz legközelebb álló szinteken meghozni. Elemzők viszont arra is figyelmeztetnek: a mindent elöntő korrupció és mindent veszélyeztető maffia társadalmi átmenetnek mondott garázdasága idején egyre inkább az erős államért, mint ellene kellene fellépni.

            Miként írható le Románia helyzete a geopolitikai, geoökonomiai és geokulturális összefüggéseket együttesen vizsgáló elmélet segítségével?

            Egyszerre, egymásra torlódva jelentkeznek mind a négy rokkani törésvonal mentén a szembenállások. 1990 után nincs - nem jelentkezhetett - egy elfogadott, hiteles domináns elit, amely a roppant társadalmi árat követelő fordulat után a nemzetépítő szerepet elvállalhatta volna. Még olyan erőteljes szembenállások sem alakulhattak ki a kommunizmus-antikommunizmus vonalán, amilyenek a szomszédos országok bársonyos forradalmai nyomán létrejöttek. Az antikommunisták hiába érzékelték idejében a veszélyt - lásd az 1990 márciusi Temesvári Kiáltványt -, a politikai színpadot uraló régi politikai elit jelentős, nyomasztó többséget eredményező hányada demokratikus választással mentette át magát az új hatalmi struktúrákba. Ez az elit elutasította mind a lényegi modernizációt, mind a valós demokratizációt. Politizálása kulturális, mivel problémamegoldó képessége rendkívül alacsony, főleg a morálra, olyan kérdésekre vonatkozott, amelyek társadalmi alkut, közmegegyezést nem eredményeztek. A polgár számára nem válhatott világossá, egyértelművé a politikai tét. Viszont a kelleténél is jobban elősegítette a társadalom oszloposodását, olyan elkötelezettségek kialakulását vegyes etnikumú területeken - a marosvásárhelyi véres események szabadjára engedésével -, amelyek az élet minden szférájában erőteljes mi-tudatot követelnek meg, kialakítván a normális társadalmi kommunikációt megakadályozó mi-ők szembenállást az etnikai határvonalon.

            Mivel a kiprovokált etnikai álkonfliktus áthatotta a közéletet, konzisztens programok versenyeztetése helyett a politikai pártok nemzetféltésben versengtek. A mindent elborító nemzeti diskurzus alapján és miatt a választó magára marad: alternatíva hiányában csak a politikai bírálat eszközével élhet, pozitív pólus, igazi támogatottság nem alakul ki. "A(z etnikailag) súlyosan megosztott országokban - Szlovákia, Bulgária, Románia és természetesen a korábbi Jugoszlávia - a demokrácia lassabban vagy egyáltalán nem jutott előre", állapította meg Donald Horowitz amerikai politológus 1994-ben. [4] És a folytatás: "hogy a demokratizálódás megindulhasson, a régi rend-szernek vagy bele kell egyeznie, vagy meg kell változnia." [5]

            Az 1991-es földtörvény eredményeképpen mintegy öt millióan váltak földtulajdonosokká. Megjelenésük összezilálta mind a mezőgazdasági-ipari, mind pedig a tulajdonosok és tulajdonnélküliek közötti funkcionális szembenállás erővonalait. Ami pedig a centrum-periféria viszonyt illeti, szintén morális, emocionális tényezőkhöz kapcsoltan jelentkeztek az idevágó kérdések: a nemzetközi integráció ügye - "nem áruljuk ki az országot" -, a(z anya)nemzeti felelősségvállalás dilemmája - "a román területeket egyesíteni kell, bármi történjék is" -, a decentralizáció szükségessége - "ha a székelyek helyi jogokat kapnak, mi lesz a megyéikben élő románokkal?!"

            Fél évtized telt el, míg az első pártok hangot váltottak, majd - 1996 őszén - valami egészen egyedi jött létre. Egy olyan koalíció került kormányra, amelynek tagjai:a tradicionalizmus jegyében politizáló parasztpárt, a társadalmi igazságosság értékeit vállaló (szociál)demokrata párt, a nyugati szellemet talán a leginkább meghonosítani kívánó liberális párt és a kulturális politizálásra kárhoztatott magyar érdekképviselet. Teljes bizonyossággal számít-hatunk arra, hogy a koalíciós partnerek egymás mellett és ugyanakkor immár ellenében is karakteresebben megfogalmazzák politikai kínálatukat. Ez persze aligha lesz elég egy újabb választási sikerhez.

Lokalitás - merre vagy?

            Wright Mills a helyi társadalmakról elsőként szólván [6] a kisvárosok világára figyelmez, a régi és az új felsőbb osztályok politikai megnyilvánulásaira, azon céljukra, hogy lerombolják a New Deal politikai irányzat törvényhozási eredményeit. Hatalmi építmény mivolta mellett, következtet Mills, ez a világ hierarchikus, a csúcsán klikkek, amelyek a helyi felsőbb osztályok tagjaiból állanak. Meggondolkoztató, mitől (helyi) társadalom az, ami központi, országos hatalommal helyezkedik szembe. Ami a központi hatalomnak ellentéte, miért nem helyi hatalom?

            A. Gergely András figyelmeztet arra, hogy a helyi társadalommal kapcsolatosan van elég félreértés [7] , maga a fogalomhasználat is bizonytalan. Böhm Antal helyi politikáról beszélne szíve szerint [8] amikor lokalitásról szól, csakhát hol van itt Észak-nyugat Balkánon a helyi politika, amikor minden "igazi" ügy a központban dől el. Agyonpolitizált világban a helyi kenyérhelyzet is politikai kérdés - pedig mitől volna az! S ahol politika "történik" - ott vezérek "születnek". Csakhogy a lokalitásnak, a vidéki közösségnek nem helyi hatalomgyakorlókra, akaratérvényesítőkre van szüksége, hanem valamire, ami tagjait az alárendeltségből kimozdítja, érdektagoló, kezdeményező szerephez juttatja. Schumacher szerint a kicsi azért szép, mert "a kis egységekbe szerveződött emberek jobban gondját viselik a maguk földdarabjának vagy más természeti forrásnak, mint a névtelen vállalatok vagy a nagyzási hóbortban szenvedő kormányzatok." [9]

            A hagyományos értékek helyett és mellett korunkban újak jelentek meg - ökológiai egyensúly, globalizáció, decentralizáció -, s mivel hatalmi szóval demokrácia nem hozható létre, "a helyi társadalom - és a helyi elit - kulcsszerepet játszhat a demokrácia megteremtésében és az állampolgárok demokratikus szocializációjában". [10]

            Igazi neve sincs még, de szerepe óriási. Elvben.

            A lokális társadalmi csoportok - újabb megnevezés - bárminemű diszkriminációs politikával szemben megfogalmazzák hatalomkritikájukat. A formális helyi hatalom az önkormányzatiság jegyében fogan és jelenti be szuverenitás-igényét. De ettől függetlenül létezik önálló cél- és értékrendszer, valamint erős helyi érdekszféra. Magyarázatuk a területi elvű identifikáció. Ami bár választható, s nem örökölt kötelesség, mint a társadalmi szerkezetből adódó - rokoni, szomszédi - kapcsolatok őrzése, mégis csak egymást követő nemzedékek ad(hat)ják át az identifikáció mintáit. Előbb a helyi közösség és ennek a "mi-tudata" létezett, majd ez alakította ki, a reprezentációs kényszer hatására, a helyi társadalmat. [11] Ennyiből is láthatni, a helyi nem a makrotársadalom kicsinyített mása.

            A helyi társadalom közvetítő közeg az egyén és a nagy társadalom között, miközben napjainkhoz közeledve mind több jogosítvány és szerepkör kerül helyi szintre. A közösség egyszerre eszköz és cél, politikai megjelenítője pedig, a lokalitás jogi forma (keret) és szimbólum(készlet). A kívülről jövő megkülönböztetésre, a fennálló társadalmi, politikai, uralmi viszonyokra a lokális szféra válasza az önmegkülönböztetés. A lokális határait a hatékony kommunikáció és identitástudat hagyománya jelöli ki.

            A helyi társadalom önképe az általánossal szemben tételeződik, opponáló öntudat. A központi akarat miatt sérült érdekek okán, a hierarchikus alárendeltség ellenében jön létre, horizontális szerveződésként. Egy ilyen ellentét-viszony hierarchikus társadalomban elviselhetetlen. A társadalomlélektan lokalitásképe találkozik a településtudományok autonómia-elvével.

            Melyek a helyi identifikácó tényezői? A szubjektív-tudati elemek a hagyomány, a közösségi kötelékek rendszere, objektívak a gazdasági potenciál, a település típusa. Mindezek a mi-tudat erősségét határozzák meg, közvetve pedig az opponáló öntudatét. Szintén objektív tényezőként jelennek meg a demográfiai szokások, illetve az önkormányzatiság jellege. Az egész együtt adja meg a vonzás mértékét, erejét.

            A helyi közösség erejét befolyásolja még a helyi társadalom milyensége, a más közösségekkel kialakított érdekkapcsolatok, a rendelkezésre álló eszközök együttese, valamint a helyi érdekháló, amely felerősítheti, de ki is olthatja az egyes érdekek mobilizáló erejét.

Szóval, modernizáció

            Aki ad magára, legyen politikus vagy kisközösség törekvő tagja, társadalomtudor vagy a közművelődés munkása, közíró vagy közolvasó - aki ad magára, modernizál. Illik. Kell. Divat. Menő, de még inkább: működik.

            Pedig dehogyis működik.

            Filozófusi állítás: "a modernizáció mindig is a viszonyok kiegyensúlyozott fejlődését, a szellemi és ezzel együtt a közös szabadság erősödését, a közös élet, valamint az anyagi létformák viszonylag szilárd javulását és szélesedését jelentette." [12] És Tordai Zádor, akitől az idézet való, magyarázattal is szolgál: a folyamat azért ilyen, mert az emberek élete csak ilyen viszonyok között lehet nyugodt. Újítani kell, átfogó, de nem külső kényszer vezérelte átalakítás szükséges. Ez pedig olyan közszemléletté váló gondolkodás kibontakozását feltételezi, mint amilyen egykoron megnyitotta az utat a modernség és a modernizációk előtt.

            Jöjjön előbb létre a közszemléletté váló új közgondolkodás, majd következik az, ami kiegyensúlyozott fejlődést eredményez. Mintha a tojás-tyúk dilemma újabb esete előtt állnánk.

            Eszmei-morális megújhodás kell és társadalmi reform. Sorrendiségről igen nehéz szólni, ha elfogadjuk Habermas fogalomértelmezését, miszerint a modernitás egymást erősítő, kumulatív folyamatok együttese, egyszerre fejleszti a termelőerőt és demokratizálja a hatalmat, szélesíti a szabadságjogokat és szekularizálja a közösségi és személyes értékeket, párhuzamosan teremti meg és terjeszti ki az urbánus életformát [13]

            A felvilágosodás eszmerendszerében a modernitás - miközben az egyént kívánja felszabadítani a hagyományok kötelékéből - célja az állampolgári részvétel az egyenlőség elve alapján működő társadalomból. A modernitás antiliberális alternatívái jobb- és baloldali totalitarizmusok formájában a liberális társadalom helyén utópiát kívántak erőszakkal megvalósítani. Jobbról elutasították a liberalizmust, a szocializmus ennek ellentmondásait akarta kiküszöbölni egy "valóban" szabad társadalom megteremtése érdekében.

            Miközben a jobboldali totalitarizmusok rövidéletűek voltak, a baloldaliak hosszan fennmaradtak, nem utolsó sorban azért, mert az egyenlőség eszméjét helyezték szembe a liberalizmus által preferált szabadságeszmével. A mindenütt jelen lévő szociális kérdéssel nehezen birkózik meg a liberalizmus, ugyanis az egyén szabadságával együtt nem valósul meg szükségképpen szociális biztonsága is.

            A modernitás ideológiatörténete a folyamatot opponáló konzervativizmus és a szabad társadalmat megvalósítani kívánó liberalizmus közötti viszony története is. Bár figyelemmel kell lenni a szabadságnélküliség demokráciájára is, amikor a szabadság örve alatt a többség radikális elnyomást érvényesít.

            Századunk elejére, jelzi Vajda Mihály [14] , a liberalizmus szinte végső győzelmet aratott a konzervativizmus fölött. Ezenközben a szociális kérdést zászlajára tűző szocializmus egyre erősödik, mikor konzervatívok, mikor liberálisok alkalmi partnereként. Százegynéhány éve állapította meg Tocqueville: az egyenlőség - egyelőre - vonzóbb, mint a szabadság. [15] A liberalizmus és a totalitarizmus harca nem a nemzeti társadalmakon belül, hanem közöttük zajlik. A nemzeti lét eszmei közterein ideológiai ütközésekre sokáig nem kerül sor.

            A baloldali totalitarizmusok eltűnéséhez világossá kellett válnia, képtelenek ígéretüket beváltani, és a nagyobb egyenlőséget megvalósítani. Az egyenlőség szenvedélye felett győzött a szabadság racionalitása. Ez jellemzi 1989-et Közép-Kelet-Európában. Fukuyama híres-hírhedt esszéje nem mond mást, mint azt, hogy a modernitásértékek - egyenlőség, humanizmus, emancipáció, szabadság, felvilágosodás - megvalósításának feltétele a szabadság, pontosabban a kötöttség-mentesség.

            A nemzeti kisebbség társadalmi entitásként a modernizáció szülötte. Ugyanis Kelet-Közép-Európában a modernitás szabadságeszménye akkor jelentkezett, amikor az államhatárok még igencsak változásban voltak. Az etnikai és történelmi államhatárok eltérései miatt a modernitás motorjává váló nemzeteszmény nem a szabadság illetve az egyenlőség folyamatait vitte előre. Ez az eltorzult modernitás határozza meg csaknem napjainkig a térséget. [16] Ezért a kisebbségi közösség - szinte megszületésének pillanatában - a lényeget illetően szembekerült a modernitással, hiszen a térségi modernitás totalizáló és asszimiláló hatását a közösségi tudat vonatkozásában érezte, ahol a nemzet éppen a folyamat nyertese volt. Emiatt a kisebbségi a modernitást aligha értékelheti tárgyilagosan.

            Minden veszve volna?

            Az új társadalmi mozgások - így Nilüfer Göle [17] - kiterjesztik a politika határát olyan kategóriák irányába, mint etnikum, természet, nem, vallás. Korunk tiltakozó mozgalmaiknak közös vonása az önazonosság fontossága. A mai modernitás mércéje már az, mennyire tudja elfogadni a jelzett különbözőségeket. Ennek elvi alapja is van, márpedig az, hogy a társadalom működésének egyik feltétele a kisközösségek léte, amelyek a pozitív szabadság gyakorlásának a terei. Tocqueville, idézett munkájában, mindmáig érvényesen állapította meg: a törvények és az erkölcsök tiszteletének a záloga a közösségi szellem.

            A térség jövőjének a záloga alighanem a kisközösségi erők kiegyen-súlyozott jelenléte.

Civil a szféra

            Hiánycikk a bizalom.

            A bizalomraméltóság alapja a megismerés. A tapasztalat. Illetve az igazolt kiszámíthatóság. A mai társadalmat működtető mechanizmusok annyira bonyolultak, nemhogy kontrolljukra, de igazi megértésükre is nehezen vállalkozhat a be nem avatott. Az egyes ember számára, mindennapi látószögből ezek a mechanizmusok láthatatlanul működnek.

            Illetve működnek, ahol működnek.

            A poszttotalitarista térségben alig, semmiképpen sem annyira, hogy megfeleljen a bizalom küszöbértékének. A bizalomhiány miatt a döntések pszichikai terhe sokkal nagyobb, állítja N. Luhmann, mint a normálisan működő társadalmakban. És itt nincs szó személyek iránti bizalomról, az adott struktúra a címzett. [18]

            A bizalom hiánya nem elutasítás. Nem azonos Konrád György diagnózisával a nyolcvanas évek elejéről, amikor a diktatúrák természetéről így ír: "A fennálló hatalom és a független reflexió néz egymással farkasszemet. A végrehajtó és az alkotó, a cenzor és a művész." [19] Bár nem az önmagát szolgáló független gondolkodás és az állami - brutális - bürokrácia egymásnak feszüléséből fakad a mostani bizalomhiány, nem is független tőle. Nem, mert az átmenet során megváltozott intézményi keret a demokráciának csak környezete és lehetősége. Ugyanis a demokrácia lassan hatol be a szokásokba, a véleményekbe, a formákba, a társadalmi lét megannyi részletébe. [20] Az intézményi változások szükségszerűen előzik meg a politikai kultúra átalakulását. Bár Claus Offe szerint a "demokrácia és a politikai rend államcentrikus koncepciójának következményeként (...) az elit egyes részei olyan politikai elveket fejlesztettek ki, amelyek a demokratikus állampolgárt úgy jellemzik, mint aki határtalanul lojális és hűséges a fennálló rendelkezések iránt" [21] , szinte általánosnak mondható - a korábbi túladagolt paternalizmus és a privát szféra határainak tiszteletben nem tartása miatt - a bizalmatlanság az elit és az állampolgárok között.

            Éppen Konrád Györgynek az Antipolitikában kifejtett nézeteire utal Michael Walzer figyelmeztetése, hogy a civil társadalom nem minden. Elfogadjuk, vagy sem - az államot félresöpörni, szolgálatairól lemondani nem lehet. [22] A civil társadalom nem lehet az állam alternatívája. A lojalitás, az állampolgárság eszméje, a politikai kompetencia, a tekintély tisztelete és a beléje vetett bizalom folyamatosan, időről időre újratermelődnek az állam és a civil szféra közös erőterében. A túlzottan beavatkozó állammal szemben az egyesületi szféra fellép, de az állam nem - lehet - a civil társadalom üres kerete. Másrészt pedig a magára maradó civil szféra, állami struktúrák hiányában, egyenlőtlen hatalmi viszonyokat termelne ki - annak ellenére, hogy a legitim civic government gondolata már Locke-nál felbukkan. A civil szféra által tagolt és megfogalmazott álláspontok olyan jelzések, amelyeket a hatalomnak önérdeke figyelembe venni. Mindkét félnek szüksége van a másik szolgálataira.

            És a térségben a felnövekvő demokráciák nem találják a szükséges egyensúlyt. Nem az a fő baj, hogy új konfliktusok ébrednek a térség országaiban, hanem az, hogy kialakult a civil szféra ismételt - veszélyhelyzetet teremtő - szerepfosztása.

            A totalitarizmus a társadalmi élet totális politizálása révén depolitizálta azt. Előbb lehetetlenné tette, a releváns döntések szűk körben történő meghozatalával, a közéleti felelősségtudat kialakulását és gyakorlását, vagyis depolitizált. Az így kialakult helyzetben viszont megkövetelte a - formális - politikai szerepvállalást. Az átmenet beálló legitimitáshiánya viszont nem a civil szféra felé tolta a közérdeklődést illetve a mozgósítható energiákat, ha-nem a kialakuló pártpolitika irányába. A civil társadalom teret vesztett, még mielőtt helye és szerepe igazából nyilvánvalóvá válhatott volna. [23] Ismét M. Walzert idézve: "A civil társadalom teljesítményét annak alapján lehet elbírálni, hogy polgárai képesek-e a maguk és a hozzájuk közel állók érdekeit tágabb összefüggésben mérlegelni, valamint munkálkodnak-e egy olyan politikai közösség és közhangulat érdekében, amelyek az egyesületi élet biztonságát és fejlődését képesek szavatolni." Eszerint az egyesületi tagsággal járó elköteleződés a lényeg, a valahová tartozás lehetősége illetve gyakorlata. A civil társadalom programja kínálja fel az energiákkal feltöltő otthonosság érzését.

            A közéleti, jogi és demokratikus folyamatok, a kényszerek és követelmények ismerete vezet el a demokratikus politikai kultúra kialakulásához. Ahhoz a kultúrához, amelyet nem annyira intézmények alakítanak, mint mozgalmak. Nem a pártok politizálása, hanem az egyesületi szféra kínálata.

            Mindez érvényes, természetesen, kisebbségi környezetben is, ahol az etnikai dimenzió felülírja az alapfolyamatokat.

Kettős kötésben

            Identitásból nincs hiány.

            Nem az utca embere nyilatkozik meg ekképpen, hanem a szakma művelője állítja ezt. Igaz, elméletre érti: megannyi identitáselmélet, ugyan-annyi jelentéssel. A pszichológia én-hangsúlyú identitáselmélete szerint az én és az identitás, azonosságtudat jelentésű, rokon értelmű szavakként akár felcserélhetők egymás között. A szociológia helyzeti (szituatív) identitáselmélete elutasítja a tartós, helyzetfüggetlen azonosságtudatot, ugyanis a konkrét helyzettől függően jelentkező önmeghatározásnak tekinti. A szociológia értelmez egy másik, strukturális identitást is, miszerint az önazonosságot történelmileg és társadalmilag adott szerepminták teszik lehetővé és kényszerűvé, ekként pedig szilárdnak tekinthető.

            A sok akkor is kevés, ha teóriáról van szó. Az identitásról való tudásunk bizonytalan, a vázolt elméletek alapjául szolgáló társadalomfilozófiai koncepció szerint a személyiség és a társadalmi viszonyok kölcsönhatása nem értelmezhető. [24] Ezt a véleményt ütköztetni kell azokéval, akik szerint Nyugaton a "láthatatlan lázadása", az etnikai reneszánsz azért következett be, mert a konfliktuskezelésre alkalmatlan központi apparátus nem tudott mit kezdeni a társadalom új jelenségeivel, azokkal az azonosulási energiákkal, amelyek szinte előzmények nélkül törtek fel a rendezettnek hitt világban. Elméleti kérdésként, idevágóan, ott van a megbomlott osztályszerkezet és az elmaszatolódott rétegződésmodell. Ugyanekkor, a nyolcvanas évek derekán a Gombár-Lengyel páros azt jelzi, hogy Keleten szükséges az azonosulási energiák leképezése és a reformba való beépítése. [25]

            A nyolcvanas évekből idézhető statikus definíció: az identitás olyan pszichikus képződmény, amely az egyén számára szilárd, tartalmilag jól definiálható pozíciót biztosít a szociális rendszer bonyolult hierarchiájában (Krappman). A. Gergely Andrásnál dinamikus meghatározást találunk: az identitástudat az egyén társadalmi reprodukciójának, szocializációjának és a társadalmi totalitás részrendszereinek valamelyikéhez kapcsolt magatartásnak, szerepeknek átélt programja. [26]

            Minden embernek annyiféle identitása van, ahány társadalmi csoporthoz tartozik, ahány strukturális szint és vonatkoztatási keret révén azonosul másokkal. Ezen, Pataki Ferenc által idézett állítás, a fentiek értelmében, megkérdőjelezendő. Ha igaz volna, nem csodálkoznánk egy ilyen meg-nyilatkozáson: amikor kicsi voltam, magyar voltam... Ezt különben egy gátaljai gyermek mondta 1996 őszén, teljesen őszintén. És elméleti szempontból helyesen, mert: mindenkinek tudnia kell, hova tartozik.

            A mi és ők közötti különbségtétel késztetése állítja szembe az önismeret energiáit a társadalmi tagoltsággal, feszültségekkel. Az identitás motivációs rendszer is, az életmódot túlélésre állítja be. Forrásai a kulturális hagyomány, a mentális örökség, az antropológiai sajátosságok, a gondolkodás és a viselkedés momentumaiban jelen lévő mérvadó tartalmak.

            A cselekvések identitásjelzőkké válnak, áthatják az interakciókat és a kommunikációkat. Nem kell ilyenkor azonnal hazafiságra, idegengyűlöletre, a vér szavára való hivatkozásra, a területhez való ragaszkodásra gondolnunk [27] , bár sok példa ismert arra, hogy nemzetileg homogenizáló keretben kis létszámú etnikai csoportokat az erősek legyűrtek.

            A "közösségi" társadalmak kínálata identitáskeretek, el egészen a rendi társadalmakig, döntően a veleszületettség tényeire épültek. A kiemelkedés, a státusváltás nem volt teljesen lehetetlen, de uralkodói önkény kellett hozzá. Az etnikai csoportokban a tagság születés révén érhető el, miközben a nemzeti csoport tagsága megszerezhető. Ez a fejlődés a polgárt állította a középpontba. [28] A nemzeti hovatartozás egységesen elismert bázisán a különbözőségek megvallhatók, ez még nem jelent okvetlenül veszélyt. Ez Európa északi és nyugati országainak a modellje. A térség országai a nemzetalakítás folyamatához nem rendelkeztek egységesítő fővárossal, megfelelő állami apparátussal, egységes gazdasággal és politikai kultúrával. Ezért kellett mélyebbre visszanyúlni és lett a nemzeti sajátosságok hordozója a nép (Volk), amely tisztábban őrzi a nemzethez való tartozás "igazi" értékeit, a nyelvet, a népszokásokat.

            A különbség tehát: a modernizáció vezéreszméje a Rajnától nyugatra a területiség, tőle keletre a nemzeti eszme. Eredmény a kétféle nemzet. Szintén Csepeli megállapítása: államnemzet és kultúrnemzet között nem az asszimiláció akarásában, hanem az asszimiláció képességében van különbség.

            A kultúrnemzet azonosságtudatához igényli az ellenségképet, s ezt szolgáltathatja a közösségében fellelhető asszimilálódott etnikum, avagy ellenkezőleg egy olyan, amelynek megnyilvánuló különbözősége hordozza a veszélyt. [29]

            A térség paradoxona: nemzetállamai nem államnemzetek államai, hanem kultúrnemzeteké. Az államnemzet az állammal születik meg egyszerre, ezeket kultúrnemzeti fejlődés előzte meg. Ebben a közegben jelenthet politikai programok hordozta előnyt az etnikai hovatartozás. [30]

            Az etnikumközi kapcsolatok szerepe ilyen társadalmakban roppant fontos. A "mi" és "ők" típusú szembenállások, a saját-idegen kapcsolat szerepe más-más a többség-kisebbség demográfiai arányszámainak a függvényében. Szórványban az identitás nem fókuszálódik olyan erősen a különbözőségekre - "mi nem vagyok" -, mint ott, ahol a kisebbség helyileg jelentős tényező. Minél inkább asszimetrikus a viszony - lásd szórvány - szerkezetileg annál kevésbé gerjeszt konfliktusokat [31] , ami behatárolja az asszimiláció lehetséges pályáit. A formális igazodás gyakori velejárója és végső formája a nyelvváltás. Ez nagy mértékben függ a helyi elit gyakorlatától. Bíró Zoltán szerint a romániai magyar társadalom az identitás két területét támogatja kiemelten: ezek a segmentary típusú identitástermelés és a lokális azonosságtudat.

            A szórvány ezen belül is külön képlet.

A túlélés vonzásában

            Miként közösségek léteznek, létezik közösségi önérdek is.

            A társadalmi illetve politikai asszimilációk századának kérdése: milyen közösségek milyen önérdeke? Korunk politikai reflexének engedve elsőként az etnikai hovatartozás kohéziós ereje által kirajzolt csoportosulásokra gondolunk, azokra, amelyek vonatkozásában a korlátozó ellenérdekek valamilyen formában a szabadság, a jogrend, az egyenlőség és az emberi méltóság elleni merényletnek minősülnek.

            A geopolitikai értelemben vett élettartományok olyan meghatározott, helyi érdekterületek, amelyeket az autoriter politika kisajátított, külön entitásként figyelembe nem vett. Ezek kiszabadítása a létező-örökölt keretből nem egyszerűen politikai-jogi kérdés, hanem a politikai kultúráé is. Egyszer-re demokratizációs és modernizációs kihívás.

            A kisebbségi társadalom kutatói érdeklődésének egyik nagy kérdése az etnikai lokalitást, a falusi társadalom etnikai másságát illetően fogalmazható meg. Ugyanis igazat szól A. Gergely András: a közösségként tételeződés adja a legfőbb erőt és a politikai küzdőképességet. [32]

            Mekkora az életereje a szórványnak?

            Melyek a kisebbségi kisközösségek túlélési esélyei?

            Politikai kultúra kérdése is ez. A tények valós ismerete befolyásolja a vitalitást, amelynek jelentős szubjektív dimenziója is van. Egy 1992-es, a poszttotalitarista térség országaiban végzett vizsgálat szerint a legoptimistább ország akkor Románia volt, a javuló és romló tendenciák közötti 46 pontos különbséggel az előbbiek javára. [33] Magyarország a pesszimisták között volt az első, - 37 pontos különbséggel a romlást várók javára. Reális-e a Románia esetében megnyilvánuló bizakodás adta életerő? Téves helyzetmegítélés is lehet életerő forrása, a kikerülhetetlenül jelentkező kérdés viszont: mit hoz a valósággal történő szembesülés?

            A politikai törésvonalak léte és mibenléte a meghatározó. Amennyiben a centrum-periféria tengely mentén jelentkező konfliktusok kulturálisak, a kisközösség nem sok jóra számíthat, értékválasztásait nem annyira közvetlen társadalmi környezete határozza meg, mint azok az üzenetek, amelyek a kulturális politizálás velejárói. Kérdés, milyen társadalmi üzenet írja felül a helyi - a másságot általában elfogadó - tapasztalatot, s juttatja a kisebbségi polgárt abba a helyzetbe, amikor anyanyelvét már nem tekinti megőrzendő értéknek? A nemzeti identitást spontán módon megélőket a hordozott jelenség tömegközönségeként szokás meghatározni, akik aránya a társadalomban 90-95 százalék körüli. Szórványban kisebb ez az arány.

            Miért képtelen e téren is megnyilvánulni a lokalitásra jellemző opponáló öntudat?

            Itt a kérdésbe foglalt állítás is kérdés tárgya.

            Az értékek eróziója a biztonságot jelentő igazodási rendszer fellazulására majd funkcióvesztésre vezet. Ilyenkor áll be a társadalmi anómia. Kikből és milyen helyi mintaadó réteg alakul(hat) ki? Az értelmiség - amennyiben létezik - képes-e teljesíteni társadalmi mintaadó funkcióját?

            Milyen a diktatúrából kibontakozóban lévő helyi közösségek érdektagoló képessége? A területi identifikációra alapozó érdekmegjelenítés teheti konzisztenssé az opponáló öntudat megnyilvánulásait. A helyi közösség tematizációs képesség hiányában csak lázadásra képes. Lázad kiszolgáltatottsága ellen. A politikai kultúra kérdése ezzel átvezet a civil szféra tereire: milyen a helyi közhangulat, a kialakuló helyi háló létrehozza-e az otthonosság energia-forrásait?

            Kiemelkedés, státusváltás, urbánus életforma... És a kérdés: a mobilitáspályák általában a kulturális hagyomány és mentális örökség ellenében tételeződnek-e?

            Végezetül, de nem utolsó sorban: a politikaformálásban fontos információérzékenységet ábrázoló úgynevezett Henderson-piramis milyen helyi képletet tár elénk?

            Megannyi fontos kérdés a peremlét veszélyeinek kitett közösségekkel kapcsolatosan. Megválaszolásukat célozta meg - legalábbis részben - a Temes megye kilenc településén végzett, több mint háromszáz családra kiterjedő 1996-os vizsgálat. Megtervezésekor akarva-akaratlanul megtapasztaltuk Wrigley megállapításának - "könnyebb a történelemben a népesség, gazdaság és társadalom közötti szoros kapcsolat meglétét igazolni, mint a kapcsolatok konkrét mibenlétét elemezni, mert az összefüggések nagyon bonyolultak" [34] - igazságát.