utolsó frissítés: 2007. febr. 7.


Regionalizmus és/vagy regionalizáció*

Regionalizmus és/vagy regionalizáció*

Táncolni kell, Uram!

A zene majd csak megjön valahonnan...

Zorbász, a görög

Captatio benevolentiae

Bevezető szavakkal köszönteni illetve megköszönni illik és szokás. Én elnézést kérek, mégpedig kétszeresen, mert kétszeresen fogok mellébeszélni. Másról kívánok ugyanis szólni, mint amit a programba felvett cím jelez. A regionalizmus feltételezi az éntételezés képességét, a helyi érdek szabad megfogalmazását és intézményes megjelenítését. Következésképpen a regionalizmus elképzelhetetlen működő önkormányzatiság nélkül. Romániában viszont nincs közösségi önkormányzás, csak helyi közképviselet és közigazgatás. A helyi autonómia jogi és politikai filozófiai kérdéseket egyaránt felvet - az alkotmány ezeket nyitva hagyja, a szükséges jogi szabályozás még várat magára. [1] Másodszor pedig azért fogok mellébeszélni, tudatosan különben, mert a regionalizmus találkozik - miként nyugati példák jelzik és mutatják - az etnicitással, a kisebbségi nemzeti közösségek erre alapozó éntételező és érdekérvényesítő technikáival és folyamataival. Nálunk viszont a nemzeti kisebbségi közösségek semmiféle autonómiával nem rendelkeznek - alkotmányos tiltás mellett -, intézményesen nem kapcsolódhatnak be, nem szervesülhetnek bele a regionalizmus lokalitást szervező folyamataiba. Valós regionalizmust idéző folyamatok és jelenségek Romániában a politika peremvidékein és civil szférában alakulnak ki, a politika erőterében és eszközeivel regionalizáció zajlik.

Az már a cím második tagjának egyféle értelmezését jelenti, ha regionalizáció okán elsődlegesen a területfejlesztés kérdéskörét fogom érinteni. Azért is, mert a regionalizmus/regionalizáció jelenségegyüttese éppen ebben az értelemben és értelmezésben vált "szalonképessé" a román politika országos színterein. Megjegyzendő, hogy amint ez mifelénk már történni szokott, ismét a jövőidő használata volna inkább indokolt egy olyan folyamat vonatkozásában, amely mintha inkább a nemzetközi politikai intézményei "jóindulatának" megszerzése céljából, mint önnön jól felfogott érdekeink okán került előtérbe.

Öt kérdést kívánok érinteni az elkövetkezőkben: a helyhatóságok helyzete, régiók és integráció, a területfejlesztés mint integrációs kérdés, a régió a politikum és a közigazgatás között, Temes megyei kísérletek.

Helyhatóságok Romániában

A helyhatóságok tevékenységét két tényező határozza meg alapvetően: a területi felosztás elvei és jellege, valamint a helyhatóságok tevékenységének törvényi kerete.

Romániában az önkormányzatiság érvényesítésére az első kísérletek 1989 utániak, azelőtt a helyi közigazgatás csak nevében volt helyi, minden szinten a politikai központ érvényesítette akaratát és érdekeit, utasításos-rendeleti úton. A területi felosztás és a helyhatóságok jogállásának a kérdése összefügg, ugyanis a területfejlesztés politikai kérdés, erős etnikai dimenzióval. Az önkormányzatiság helyzete-elfogadottsága más olvasatban azt jelzi, mennyire érvényesíthető akár helyi érdekek ellenében is a központi akarat. Ismert, hogy a két világháború közötti időszakban az éppen hatalomra került pártok, politikai érdekeiknek megfelelően átrajzolták a megyéket, alakították-szabdalták a helyhatósági törvényt. [2] A folyamat a szocializmus "dicső" éveiben sem állt le, sőt: még inkább a politikai pillanat hatása alá került.

1919-ben az addigi helyhatóságokat egyszerűen felfüggesztették, s bár létrehozták az időközi tanácsokat, az igazi hatalom a kormány helyi képviselőjének, a prefektusnak a kezében összpontosult. 1925-ben született meg a közigazgatás egységesítéséről szóló törvény, amely már az 1923-as alkotmány után és némiképpen a szellemében kívánta rendezni a kérdést. Ugyanakkor királyi rendelettel új megyefelosztást vezettek be: változtak megyehatárok, új megyeszékhelyeket jelöltek ki. Talán nem meglepő, hogy az Erdélyt és Bánságot egyféle belső gyarmatként kezelő központ éppen a frissen szerzett területeken eszközölte a változtatások nagy részét. 1929-ben a parasztpárt - Erdélyben felnőtt, a Monarchia politikai hagyományait ismerő és értékelő politikusai - által kezdeményezett új közigazgatási törvény egyben halovány kísérlet az önkormányzatiság bevezetésére, amennyiben decentralizál. Fontos volt, hogy ezen törvény értelmében a kisebbségi egyházak egy képviselője bekerült a helyi közhatalmi testületbe. A következő közigazgatási törvény születési éve 1936, amely választójogot biztosít azoknak a nőknek, akik a többségi nemzet közművelődési vagy jótékonysági szervezeteiben tevékenykednek - miközben a rendelkezés a kisebbségiekre nem vonatkozik. 1938 ismét változást hoz, nagyot: az új alkotmány alapján új közigazgatási törvény és beosztás lép érvénybe. Új elem a tartomány, következnek sorban a megye, járás és település. Ami fontos: csak a település és a tartomány rendelkeznek jogi személyiséggel - s mit ad Isten, mind a tíz frissen kialakított tartomány román többségű.

A II. világháborúig és idején újabb változtatásra már nem kerül sor, de gyors egymásutánban szabják át az ország közigazgatási térképét a háború után - a korábbi hagyomány egyenes folytatásaként. Előbb a megyerendszert alakítják vissza, az 1948-as új alkotmánynak is megfelelően. 1952 magyar szempontból hoz újdonságot: az új tartományi rendszerben létrejön a Magyar Autonóm Tartomány. A tartományt szovjet mintára hozták létre, és nem dolgozták ki a sajátos státust közjogilag megfogalmazó statútumot, vagyis igazi autonómiáról szó sem volt. Az 1960-ban eszközölt újabb változtatások során az addigi magyar tartománynév új előtagot kap, jelzéseként annak, hogy a névleges külön minőség is zavaró: Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Az 1968-as változtatás ezt a látszólagos autonómiát is felszámolja, megszűnnek a tartományok, de az új megyerendszer bevezetésével nem a hagyományos megyehatárok állíttatnak vissza: miként majd minden "rendezéskor", ez alkalommal is magyar kisebbségi tömbök mellé többségi területeket toldanak. Ez a megyerendszer él a legtovább, lényegében ez a megyebeosztás van érvényben mindmáig. [3]

Az 1989 utáni demokratizációs folyamatnak is megvannak a furcsaságai. Az új közigazgatási törvényt az 1990-92 közötti, alkotmányozónak mondott parlament 1991 nyarán, az új alkotmány elfogadása előtt alkotja meg; az alkotmány különben nem önkormányzatokról hanem helyi közigazgatásról szól [4] . A megalkotott törvénybe nem építik bele az 1985 óta létező Helyi Önkormányzatok Európai Chartájában megfogalmazott alapelveket, s bár kimondja az autonómia elvét, európai normák szerinti alkalmazását nem teszi lehetővé. [5] A törvény azért is féloldalas, mert az új jogszabályt teljessé és valóban működőképessé a kapcsolódó jogszabályok tennék: a helyi költségvetést, a helyi vagyont, a helyi népszavazást szabályozó törvények. Az első nagy sokára 1998-ban megszületett, készül a helyi vagyonnal kapcsolatos és a köztisztviselők jogállását szabályozó törvény is, a helyi népszavazás intézménye gyakorlatilag nem létezik. Utóbbi a demokrácia próbája bármely közösség vonatkozásában, s mivel az integrációs folyamat tételesen nem utal rá, még jó ideig nem "kell" elővenni. Ezenközben a közigazgatási törvény 1991-es alapváltozatát előbb 1996-ban, aztán 1997-ben, majd 1998-ban elég jelentősen átalakították. Ezek többnyire pozitív változtatások, amennyiben a nyugati igazi önkormányzati tapasztalatok beépítését jelentik a romániai rendszerbe. Az 1996 utáni változtatások az euro-integrációs nyomás jeleként értelmezhetőek. Van változtatás, amely az Önkormányzati Charta előírásait követi, az Európa Tanács ajánlására választják 1996-ban közvetlenül a megyei tanácsokat a korábbi elektoros rendszer helyett, az 1997-es idevágó kormányrendelet teszi lehetővé a helyi közigazgatás számára - csak szociális és kulturális feladatvállalások esetében - partnerkapcsolatok kialakítását a civil szféra szereplőivel.

Figyelmet érdemel a fogalomhasználat: miközben a működő demokrácia világában helyi önkormányzatokról illetve helyhatóságokról - self-government, local and regional authorities - szól a huszadik század végének története, Romániában helyben közigazgatnak. "A helyi autonómia teljesen mást jelent Buzău vagy Gyulafehérvár számára, mint a nyugat-európai országokban. Ott különben az égvilágon semmiért nem alakulna át egy Helyi Közigazgatási Főosztály központi minisztériummá". [6] Ezt egy PHARE program keretében Romániában hónapokig dolgozó, a helyi közigazgatás helyzetével foglalkozó angol szakértő, Roland Young állítja. Bár erdélyi szakemberek Gyulafehérvár és Buzău vonatkozásában igenis létező, politikai hagyományokból fakadó különbségekre hívják fel a figyelmet, a PHARE-tanácsos figyelmeztetéséből az egyértelmű jelzést kell észre venni: amit a román törvény autonómiának nevez, máshol nem tekintik annak. A Helyhatóságok Nemzetközi Szövetsége szerint a helyi autonómia a közvetlenül és időszakosan megválasztott helyi hatóságoknak azt a jogát jelenti, hogy úgy vezesse ügyeit, ahogyan azt a helyi lakosság érdekében a legjobbnak gondolja. Ehhez egyrészt a helyi politikának - az erősödő civil társadalom hatására - sokkal nagyobb mértékben kell a helyi elitekre támaszkodnia, másrészt pedig biztosítani kell "általános kompetenciákat" jelentő hatásköröket is, illetve a központi szervekkel megosztott hatalom ne jelentse a helyhatóságok alárendeltségét. Romániában pedig ez a helyzet, és ebben eszköz a kormány szakszerve, a Helyi Közigazgatási Főosztály - amely a helyi érdekek miniszteriális szintű képviselete és a tárcák közötti koordináció helyett elsősorban törvényt értelmez és ellenőriz.

A helyi autonómia feltételei közül - időszakos, szabad választások; pontosan meghatározott feladatok; megfelelő végrehajtás; anyagi források - Young szerint Romániában egyértelműen csak az első teljesül, leginkább pedig a bizalom hiányzik a helyhatóságok szerepvállalását illetően. A bizalmatlanság nemcsak a szükséges szélesebb körű szerepvállalást zárja ki, de az erre való felkészülést is igen megnehezíti. Mivel Young tételét - a helyi autonómia az a politikában, mint a szabad verseny a gazdaságban: a motor, az alap - vitatni aligha lehet a demokrácia alaptételeinek a megkérdőjelezése nélkül, a helyzetet bonyolítja és minősíti, hogy a demokrácia térnyerését jelentő szükséges lépések, változtatások kérdését az országos politika színterein gyakran a nemzeti szuverenitás kontextusában jelenítik meg és értelmezik, mintha demokrácia érv- és intézményi rendszere, illetve az erre vonatkozó igény a belügyekbe való beavatkozásnak volna tekinthető.

            Az államhatalom-helyi közhatalom-helyi (civil) társadalom viszonyrendszerének alakulása a kelet-európai térségben az "átmenet" során egy olyan négyszakaszos séma szerint értelmezhető, amelyben a lokalitás erősödése és függetlenedése a változó elem [7] :

Helyi közhatalom formailag létezik, valójában az államhatalom helyi nyúlványa. A társadalom még amorf állapotban van, differenciálódása, szerveződése alig kezdődött el, ezért nem is tud hatni a közhatalmak alakulására. (Kb. ez a helyzet Oroszországban és Ukrajnában, s részben ez jellemzi a mai Jugoszláviát is.)

A helyi közhatalmak már kiváltak az államhatalomból, de még redisztribúciós harcot folytatnak azzal. A civil társadalom kialakulóban van, de még nem lelt igazi támaszra a helyi közhatalomban, s nem is partnere még annak. (Románia)

A helyi közhatalmak megerősödtek, számottevő erőforrásokkal rendelkeznek, s önálló redisztribúciós politikát folytatnak a helyi társadalommal, létező partneri kapcsolatok a civil szervezetekkel. (Magyarország s a közép-európai térség)

A helyi közhatalom és a civil társadalom társulási formákat hoz létre, amelyek egyesítik a magánkezdeményezés előnyeit a hatékony közfeladat-ellátás kívánalmaival. (Skandináv államok)

   E viszonyrendszer alakulásának az elemzése szükséges egyrészt az önkormányzati reformpolitika távlatba helyezése miatt, másrészt fontos lehet a társadalomtudomány számára, mivel mélyebb összefüggéseiben az újkori (modern) társadalomszervezési technikák válságát is megjeleníti.

Régiók és integráció

Köztes-Európában a politika - és a társadalom - egyszerre szembesül az európai gazdasági egység kialakítását célzó stratégiából fakadó kihívásokkal, illetve az Európai Unió regionális és strukturális politikájának a sajátosságaival és feltételrendszerével. Különbséget kell tenni a két folyamat között, ugyanis amit a külső szemlélő egymást feltételező, összefüggő jelenségnek tekint, körön belül másnak minősül, éppen az egységes logika hiányát jelzi. Roland Sturm meglátása szerint "az EU regionális és strukturális politikája nemcsak végrehajtásában, hanem a gazdaságpolitika tekintetében is levált az európai integráció logikájáról." [8]

Az Európai Regionális Fejlesztési Alap 1975-ös létrehozatala egyfajta előfeltétele volt Nagy-Britannia belépésének az Európai Gazdasági Közösségbe. Nagy-Britannia, mint nagy befizető a közös alapba, egy olyan mechanizmus kialakítását tartotta szükségesnek, amely biztosítja a pénz visszaáramoltatását Brüsszelből. Amikor 1988-ban a strukturális alapok költségvetését megkettőzték, a regionálisan gyengébben fejlett országokat kívánták megnyugtatni, hogy a belépés nem ró túl nagy gazdasági terheket rájuk. Ugyancsak ide kapcsolódik a Kohéziós Alap létrehozása, ugyanis az alap fő kedvezményezettjei az így kapott környezetvédelmi és közlekedési fejlesztésekért cserébe járultak hozzá a maastrichti szerződés elfogadásához. És az újabb belépők minden bizonnyal tovább fokozzák a "pénzügyi kosár" bonyolultságát, csakhogy a regionális kompenzáció éppen az EU gazdasági működésének egyik alapját képezi. Másrészt a regionális fejlesztés és a strukturális átalakítás bizonyos, ekként folyósított tételei ellentétesek lehetnek az EU általános gazdasági stratégiájával, olyan programok kaphatnak pluszfinanszírozást, amelyekre távlatilag kevesebb pénzt kellene a közösből fordítani. Ezért nevezik Janus-arcúnak az EU strukturális politikáját. Fennáll a veszély, hogy a gazdasági sikerességet mércének tekintő politika felpuhul, illetve a mindenkori hatalmi érdekek áldozatává válik.

A nyolcvanas évek második felétől, a Spanyolország és Portugália belépésekor újratárgyalt közösségi szerződésbe olyan változtatások kerültek be, amelyek a Közösség közös céljait is figyelembe veszik. Az 1986-as Egységes Európai Okmány célként fogalmazza meg, hogy szükséges "a régiók különbözőségének csökkentése, a hátrányos helyzetű régiók támogatása" (EGK szerződés, 130.a cikkely). Az 1988-as reform egyesítette az EK három strukturális alapját - az 1960 óta létező Európai Szociális Alapot, az 1972 óta működő Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alapot és a Regionális Fejlesztési Alapot -, és a közösségi törekvéseket öt olyan kiemelt céllal jelölték meg, amelyeket több alapból is finanszírozni lehetett: elmaradott országok felzárkóztatása; elmaradott területek gazdasági átalakítása; harc a hosszú távú munkanélküliség ellen; pályakezdők integrálása a munka világába; régiók fejlesztése a mezőgazdaság szerkezeti átalakításával. Persze, az egyes területeknek jutó támogatás eltérő mértékű. 1989 után további elemmel bővült a közösségi finanszírozási politika: partnerségre alapozó fejlesztési programokat támogatnak, minek során a célországnak is részt kell vállalnia a program megvalósításából. 1994-től kezdődően újabb reformokra került sor, újabb kiemelt célterületeket határoztak meg, illetve kiemelt fontosságúvá vált az interregionalitás, a határokon átnyúló együttműködés.

A határokon átnyúló együttműködés nem új jelenség Közép-Kelet-Európában, csakhogy a demokratikus centralizmus idején a centrum jelölte ki még azt is, kik és mikor merülhetnek alá határon túli szomszédaikkal, ezen a címen, a mulatozás mérhetetlen mélységeibe. Az 1989 utáni kapcsolatok valóságtartalmát az szavatolja, hogy a helyi érdek alakítja ki és élteti. A jelenlegi testvér-városi kapcsolatháló talán a legerőteljesebb módja a működő demokráciát és társadalomépítési tapasztalatot illető "know-how" átadásnak. Miként a prágai Kelet-Nyugat Tanulmányok Intézetének igazgatója, Vasil Hudák megállapítja, a hagyományosan fejletlen határmenti övezetek számára ez a típusú együttműködés gazdaságilag vált fontossá, és napjainkban három tényező - demokratikus társadalmak kialakulása, gazdasági átalakulás, integráció - hatása alatt a bizonyos határmenti intézmények közötti határon átnyúló együttműködés határmenti régiók és közösségek közötti együttműködéssé alakul át. [9] Az integrációs nyomás szemléltetésére: az EU a közösségi kezdeményezések fontossági sorrendjében az interregionális együttműködést emelte az első helyre az 1994-99 közötti időszakra, s a kiemelt fontosságú nyolc kérdéskör közül négy a regionalizmussal kapcsolatos.

Jeles politikusok gyakorta hivatkoznak a regionális együttműködés stratégiai fontosságára [10] , a demokrácia térnyerése szempontjából viszont az érdemel figyelmet, hogy ezen kapcsolatoknak is köszönhetően a helyi viszonyok mind erőteljesebben átalakulnak, kialakul a helyi társadalom. Politikai filozófiai kérdés, hogy a rész, a lokális mit és mennyit fogad el az egésztől illetve a központtól. Amikor a rész nem fogad el bármit, amikor a rész az egészben való szerepvállalását valamilyen módon feltételekhez köti, akkor nem tesz mást, mint létező külön identitásának az elismerését követeli meg. A rész-egész - de vehetnénk a vidék-központ viszonyt is - kapcsolat jellege átalakul: egymásmellettiség, feladatmegosztás és társulás lép az alávetettség helyébe. Az új helyzet kulcsszava a szubszidiaritás. Beléptetésével teljesedik ki a koordináció-kooperáció-bizalom szükséges hármasa.

A szubszidiaritás (újra)felfedezése az integrációs mozgásoknak köszönhető mindenek előtt, ugyanis az európai közösség politikai építkezésében az egyes közösségek - értsd: államok - nem fogad(hat)ták el szó nélkül a normatív szupranacionalizmust, saját politikai létüket kellett az új keretben, elméleti szinten is újragondolniok. A szövetségi rendszerű szerveződések esetében a piaci rendszer fölé rendelten bizonyos minimális konszenzust megjelenítő szociális és gazdasági szolidaritásra van szükség. Ez hat például a közös stratégia elemeinek kidolgozása, a hatáskörök meghatározása, a prioritások kialakítása során, annak ellenére, hogy az elsőbbség elve a közösségi jogot, szabályozást helyezi mindenek fölé.

A szubszidiaritás fogalma visszavezet Johannes Althusius (1557-1638) XVII. századi elméletéhez, aki az akkori államok közötti együttműködéssel kapcsolatosan fogalmazta meg ész-revételeit. Maga a fogalom egy több mint száz éves pápai tanításban, Leo pápa 1878-as Rerum novarum kezdetű enciklikájában fordul elő először. A magyarul kisegítés elvének fordított szubszidiaritás az egyén és közösség viszonyában a felelősségek és hatáskörök elosztására vonatkozik. Ezen elv szerint minden hatáskört a lehető legalacsonyabb szintre kell telepíteni - vagyis a lehető legközelebb azokhoz, akikre a meghozandó döntések vonatkoznak. A hatékonysági elvnek is mondott szubszidiaritás azért kisegítő, mert támogatólag lép fel olyan alacsonyabb szintű szervek és intézmények mellett, amelyek feladatteljesítését központi akarat gátolja. "Felülről nézve a szubszidiaritás a közösségi jog alkalmazásának dekoncentrációjára és ellenőrzésére szolgál, alulról nézve a régiók döntését legitimálja, általában pedig a törvényhozás általános alapelveinek és a szereplők közötti viszony alapjául szolgál." [11]

Az elv áthatja az 1985-ös Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának a szövegét, bár tételesen nem történik rá hivatkozás; ugyanígy jelenik meg az alkalmazottak szociális jogairól szóló, 1989-es Közösségi Chartában is, hogy az 1992-es Maastrichti Szerződésben majd pedig a Regionális Autonómia Európai Chartájában szövegszerűen is megtaláljuk.

Visszatérve az integráció kérdéséhez, mivel a belépést megelőző események alkufolyamatai mindenek előtt a nemzeti érdekeket tartják szem előtt, a régiók úgy érzékelik, hogy az EU-politika egyfajta "jóléti garanciát" vállal magára velük kapcsolatosan. Azon régiók, amelyek az állami keretek között elhagyatottnak avagy hátrányos elbánásban részesülőnek tudják magukat, az európai közösségtől várják el a korrekciót, ami az EU szerepének át- és túlértékeléséhez is vezethet. [12]

Az integrációs kihívás a térség országai számára további dilemmák és feszültségek forrása - az integráció akarva-akaratlanul versenyhelyzetet hoz létre a belépést óhajtó országok között, s bár az EU-programok az interregionalitás meghirdetésével tudatosan törekednek a csökkentésükre, a jelen helyzetben kevés sikerrel - amelyekkel most nem foglalkozom.

Területfejlesztés és integráció

A totalitarizmus egyik kulcsfogalma a gazdaságfejlesztés volt - ennek helyét látszik átvenni a területfejlesztés. Fontos, roppant fontossá lett kérdés - legalábbis ez a mindennapok élménye a poszttotalitarista országokban, ahol az utóbbi fél évszázadban mindig volt valami kampányszerűség abban, ami a közéletet meghatározta. A meghirdetett nagy igyekezetnek mindig volt külső komponense: korábban a rendszerek "felsőbbrendűségének" eldöntését szolgáló világméretű verseny, napjainkban zsugorodó világunk, amikor a globális hatások elől nem lehet kitérni. Közép-Kelet-Európa integrációt óhajtó országai sorban fogadják el területfejlesztési törvényeiket - Magyarország 1996-ban, Románia 1998-ban -, miközben az euro-konformitás kinyilvánított igénye e vonatkozásban azt is jelenti, hogy mindinkább számolni kell a globalizáció hatásaival. A kifelé figyelés, a követési alapmagatartás tökéletesen megfelel, amennyiben olyan, egyre inkább teret hódító tétel elfogadása a tét, mint például "az európai integráció gyakorlata a globalizáció gyakorlata is" [13] .. Csakhogy tájainkon általában a befelé figyeléssel volt nagy gond. Geopolitikai peremvidéken mindig erős a kifelé figyelés, a belső fejlődés önépítő lépéseit alá kell rendelni a külső stabilitás kényszereinek. Ennek ellenére a totalitarizmus bűneit könnyű és erkölcstelen volna azzal ad acta tenni, hogy politikai import avagy közvetett kényszer következményei. Vegyük példaként a "legfőbb tőke az ember" tételét, melynek évtizedeken át éppen a fordítottja volt igaz. Ahol a totális hatalmi környezet ellenére a társadalom idevágó jelzéseit leadta [14] , ott a Kymlicka által értelmezett, a jelentésteli lehetőségek közötti választás alapvető emberi igényét megjelenítő kultúra jegyében tette azt meg. [15]

Korábban, sokunknak szomorú élménye ez, környezete helyett az embert kívánták "alakítani". A gazdaságfejlesztés szempontjai között minden számított, csak az emberi dimenzió nem, pontosabban örök értékeket tettek viszonylagossá az "új embert létrehozó kovácsműhelyek" kommunista szükségességének meghirdetésével. Ezzel a politikai hagyománnyal is magyarázható, hogy 1989 után miért olyan nehéz az országos politika - kommunista struktúrákban szocializálódott - szereplőivel elfogadtatni a helyi(!) emberi miliőt megjelenítő és képviselő civil társadalmi képződményeket. Külön figyelmet érdemlő felismerés és tétel tehát az új helyzetben, hogy a regionális adottságok meghatározó összetevőjét képezik olyan "puha" tényezők, mint kulturális szokások, társadalmi kapcsolatok milyensége, az életvitel sajátosságai.

A területi különbségekkel az utasításos gazdasági rendszerek is számoltak, csakhogy a kiegyenlítés politikája a különbségek felszámolását célozta meg, miközben a területiség sajátossága éppen a különbségek megléte, még akkor is, ha a térség folyamatosan alakul, szerkezete átrendeződik. Egy turisztikai térség sohasem lesz egyenértékű egy fejlett gazdasági régióval. A "felülről-lefelé" történő közelítés a redisztribúció eszközével kiegyenlíteni próbált, miközben az igazi cél a térségek fokozatos egymáshoz közelítése lehet. A diszparitások - területi különbségek - felszámolása helyett éppen a belső sajátosságok feltárása és figyelembe vétele lehet és kell legyen a cél. A "felülről-lefelé" szemlélet különben nem csupán a tervutasításos rendszereknek volt sajátja, a neoklasszikus növekedési elmélet sem vette figyelembe a regionális fejlődésben meglévő kumulatív- és szinergiahatásokat. Rechnitzer János a regionális növekedés új tényezőinek az elemzése során kimutatta, a hetvenes években ismét felfedezik és nagy szeretettel alkalmazzák a regionális folyamatokban is Kondratyev gazdasági cikluselméletét. [16]

Fontosakká válnak gazdaságon kívüli adottságok, olyan belső sajátosságok, amelyek a működést és a fejlődést hordozó elemek nagy számából, azok kombinációjából, a több szinten kialakuló hálózataikból következnek. A regionális fejlesztés egyik fontos mozgatórugója a régiók adottságaiban, a regionális miliőben keresendő. A regionális stratégiák, mint a területi fejlesztés átfogó beavatkozási-orientációs rendszerei elsődlegesen a területi gazdaság megújítását célozzák meg, illetve a meglévő adottságok újraértékelése és területspecifikus hasznosítása a cél. A nyolcvanas évek elején megtörténik a regionális politika szemléletváltása a fejlett piacgazdaságokban, a különbségek felszámolása helyett a meglévő sokszínűség érvényesítése és egyedi kezelése lett a cél.

A modern és posztmodern regionális politikák tartalmi összehasonlítása - W. Stöhr nyomán [17] - lényegi különbségeket jelez:

Jellemzők

Modern

Posztmodern

Alapvető irányultság

 

Stratégia jellege

 

 

Szervezeti forma

 

Szemléletmód

Főbb fejlesztési irányok

 

 

 

 

 

Beavatkozási területek

Dichotóm: fejlett/elmaradott

 

Regionális növekedés

Centralizált, államilag irányított és támogatott

Interregionális újraelosztás

Anyagi tőke

Növekedés (mennyiségi)

Feldolgozóipar

 

Projektek

Néhány nagyvállalat és projekt

Földrajzilag lehatárolt probléma térség

"Tervezett" növekedési centrumok

Többoldalú (különböző regionális szerkezeti hiányosságok)

Regionális innováció

Decentralizált, lokális és regionális szint szerepe meghatározó

Belső régiós források mobilizálása

Információ, innováció, technológia

 

Flexibilitás (minőségi)

Szolgáltatások, ágazatok közötti kapcsolatok

Programok

Kis- és középvállalkozások és programok sokasága

Gyorsan változó, folyamatosan alakuló probléma térség

"Spontán" helyi forrás mobilitás

A területfejlesztést tehát mindenek előtt decentralizálni kell, helyi struktúrák kialakítására van szükség, a támogatás-finanszírozás vonatkozásában pedig - az EU kritérium-rendszerének követésével - a költségvetési területfejlesztési célelőirányzat mellett létre kell hozni az önkormányzati szabályozás keretében működő fejlesztési alapokat. [18]

A kiemelten támogatandó fejlesztési irányokat illetően szintén létezik egyfajta konszenzus, minek értelmében elsődleges figyelmet érdemelnek:

 a foglalkoztatást elősegítő és gazdaságfejlesztéssel összefüggő infrastrukturális fejlesztések;

 a gazdasági szerkezetváltást elősegítő munkahelyteremtés;

 a gazdasági szereplők integrációját elősegítő kooperáció;

 az agrárintegrációt szem előtt tartó mezőgazdasági és vidékfejlesztés;

 életkörülményeket javító fejlesztések ott, ahol átlagosnál rosszabb a szociális helyzet;

 az innovációs tevékenység meghonosítása illetve támogatása;

 vállalkozói övezetek kialakítása;

 nemzetközi egyezmények alapján határ menti térségek fejlesztése.

A területi kiegyenlítést szolgáló támogatási rendszer nyilván figyelembe veszi a régiók (megyék) gazdasági fejlettségét. Ennek legfontosabb mutatója az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) [19] , de a régiókat további 28 mutató alapján minősítik, mint például: lakosság, foglalkozásszerkezet, munkanélküliség, életremény, infrastruktúra, továbbá olyan speciális mutatók segítségével, mint egyetemi és főiskolai hallgatók száma, iskolázottsági fok (elvégzett iskolák átlaga), az utóbbi 5 év alatt épült lakások száma, stb. Tartós fejlődést a kedvező földrajzi fekvésnél, épített környezetnél és városi infrastruktúránál is tartósabban ható tényezők biztosítanak - információgazdag környezet, információáramlási csomópontok, tudásalapú innovatív környezet -, amelyeket Anderson nyomán kreatív régióknak szokás nevezni.

A siker tényezőit Enyedi György tíz pontban sorolja fel: gazdasági szerkezetváltás képessége, a szolgáltató szektorban magas az értékhozzáadó ágazatok aránya, tudásalapú termelés (a munkahely "odamegy" a tudáshoz), innovatív képesség, helyi döntéshozatal, erős és gyarapodó középosztály, értékes kulturális környezet, jó konfliktuskezelő képesség, értékes külső kapcsolatok, jelentős fejlesztési források. [20]

A területfejlesztés nemzetközi tapasztalataira való odafigyelés, nem ért ismételni, elsődlegesen nem az integráció okán fontos, hanem mert a globális folyamatok korában a jelzett folyamatok átlépik az országhatárokat, s a felkészületlen a létező kevés esélyét is elszalaszthatja.

Régió, politikum, közigazgatás

Románia számára a régió 1919 óta folyamatosan a politikailag emészthetetlen témák közé tartozik. Így van ez annak ellenére, hogy a román nemzetfejlődés nem csupán ismeri a régió kategóriáját, de amikor Erdély bizonyos tájegységeit román szempontból és a közösség számára releváns jegyek alapján külön saját, külön névvel illetik - Ţara Oaşului, Ţara Bârsei, Ţara Haţegului, stb. - területileg is konstituálni igyekeznek azt a nemzeti környezetet, amely kulturálisan létezik.

Erdély román politikusai - mindenek előtt a nemzeti egyesítés nagy alakja, Iuliu Maniu - számára a politikai dimenzión túlmutató, lelkiismereti kérdéssé vált a regionalitás, a különneműség megőrzése azon idők és törekvések idején illetve láttán, amikor Bukarest a frissen egyesített területeket gyarmatként kezelte, legfontosabb célja szociális-gazdasági fölényük minden áron való letörése volt. Bukarest ellenségességét a történelmi folyamat visszafordíthatóságától való félelmen túl az is motiválta, hogy a nyelvi azonosság vallási-civilizációs különbözőséggel társult - létezett egyfajta civilizációs határ az egységesnek hirdetett és óhajtott román nemzettestek között. Maniu minden bizonnyal komolyan gondolta politikai ígéretét, miszerint más nemzeti közösségekkel olyat nem cselekszenek domináns helyzetben, amilyen - általuk sérelmezett - sors a magyarországi románoknak kijutott. Dilemma elé a két világháború közötti bukaresti durva etnikai diszkrimináció állította. Ezt a politikát "jó románként" eltűrte, el kellett tűrnie, ha arra gondolt, hogy az impériumváltással a románság politikai szempontból szerezte meg Erdélyben a dominanciát, de gazdaságilag, szociálisan és kulturálisan nem. Az erdélyi magyarok és németek elsőbbségének felszámolását csak saját 1918-as ígéreteik durva megszegésével, a Párizs környéki utószerződések semmibe vételével érhették el. És a közélet minden területére kiterjedő nemzeti dominancia ügyének oltárán mindent feláldoztak - Maniu önnön politikusi hitvallását is. Különben az erdélyi románok ezen habozását az Ókirályságban kétszínűségnek tekintették, krónikus bizalmatlanságot keltett a fanariótáktól örökölt bizalomszűk világban, ezzel (is) magyarázható, hogy erdélyi a bukaresti miniszterelnöki székbe véletlenszerűen kerül: a 80 év alatt mindössze hárman jutottak fel a csúcsra.

Románia újkori történelme során egy régió - Dobrudzsa - különneműségét "sikeresen" felszámolta, a román népelem nem túl jelentős kisebbségből vált itt minden szempontból domináns tényezővé. Erdélyre is ez a bukaresti modell várt volna, csakhogy a kisebbségi - főleg magyar - tiltakozás és ellenállás mellett számolni kellett az erdélyi románság ragaszkodásával azon különneműséghez, amely számára is értékhordozó és -teremtő volt. Romul Boilă, az erdélyi románság egyik jelese, alkotmányjogász és politikus (egyetemi tanár aki miniszter is volt) 1931-es tanulmányát a román állam helyzetéről ekként indítja: "Elérkezett a tizenkettedik óra, amikor meg kell oldanunk a területileg kiegészült román állam újjászervezésének kérdését. Szerény véleményem szerint e megoldás módjától függ országunk jövője. Tizenhárom esztendeje, amióta a román állami életben tevékenykedem, tanulmányozom az embereket, az erkölcsöket, az intézményeket, a politikai pártokat és a kormányzási módszereket. E tanulmányaim folyamán arra a következtetésre jutottam, hogy az állam alapvető berendezkedése korántsem felel meg a román nemzet életfeltételeinek... A válság, amelyben vergődünk, nem oldható meg központosított intézményekkel és kormányzati módszerekkel, ezek ugyanis több évtizedre teljességgel kompromittálódtak. Ezeket bármilyen áron meg kell változtatni." [21] Boilă alkotmánytervezete a központi parlament helyébe az állam egységét kifejező államtanácsot állít. A közigazgatást egy decentralizált struktúra venné át tartományi gyűlések (diéta) és kormányok intézményének a bevezetésével a három történelmi tartományban: Munténiában, Moldvában és Erdélyben.

Hasonló megnyilvánulások napjainkban is léteznek [22] , bár jelentős politikai erő nem merte - még? - a történelmi régióknak külön politikai identitást adó intézmények létrehozatalának ügyét felvállalni. A "szeretném, de nem merem vállalni" alapmagatartás egyfajta kettősséghez vezetett el: amióta az egységesülő Európa közös ügye a régió, vezető politikusok rosszat nem állítanak róla - de jót sem. Az európai általános folyamatok átlépnek a határon, hatásuk jelentkezik, de aki kőkeményen kiáll a regionalizmus ügye mellett, számíthat arra, hogy irredentának, magyar-bérencnek fogják titulálni. [23] Előkerül az a "nemzetáruló" stigma, ami ellen nem lehet védekezni. [24]

A jelzett jelenségek ellenére a regionalizáció ügye napirendre került a román politikában. A regionalizmusé is, ugyanis már a kilencvenes évek elején létrejöttek a térségben az első eurórégiós társulások. Amikor a Kárpátok Eurorégió társulási protokollum-tervezetét két romániai megye - Szatmár és Máramaros - megyei tanácselnökei 1993-ban aláírják, a Văcăroiu-kormány illetékesei a leváltásukat helyezik kilátásba. Ugyanazon kormány 1995-ben az Európa Tanács anyagi és szakmai támogatásával - PHARE-program keretében és a dán Randoll Intézet szakembereinek közvetlen részvételével - elindítja a romániai regionális fejlesztési politika alapelveit és keretét megfogalmazó Zöld Charta kidolgozásának a munkálatait. Vagyis egyazon általános uniós európai stratégia központi kézben tartható elemeit elfogadja, az éntételező regionalizmust erősítő megnyilvánulásokat elutasítja a román központi hatalom. A kettősség által indukált kérdésre két válasz létezik. A belpolitikai válasz úgy szól: Európának nem az elveire-értékeire, hanem azon pénzére van szükség, amelyet a régiós fejlesztés számára előirányoz; a nemzeti szuverenitás jegyében továbbra sem tartozik senkire, ami az országban történik. Közös Európa válasza, látható, a kivárás: az uniós politikai közösségvállalás ezt a kettősséget nem fogadhatja el. Miközben Köztes-Európa hagyományos értelemben megszűnőben van, az integrációval Nyugat határa tolódik keletre, a tét a történelmileg bizonyítottan győztes társadalomfejlődési modell elfogadása avagy a beragadás egy olyan válság-övezetbe, amelynek részei-jellemzői, többek között, Koszovó és Csecsenföld véres háborúi - hogy csak a legfájóbb példákra utaljak. [25]

Az említett Zöld Charta nyolc makrorégió kialakítását javasolja - s a területfejlesztési törvény értelmében pontosan ezeket hozzák 1998-ban létre. [26] A régiószám kevésbé érdekes, az viszont igen, hogy az így létrejött régióhatárok sem történelmi hagyományokkal, sem infrastrukturális érvekkel nem indokolhatóak, példájaként és egyenes folytatásaként annak, amikor nem a létező tudomásul vétele meghatározó a döntés meghozatalánál, hanem a jelzett politikai kettősség.

A Zöld Charta kidolgozásának bő egy esztendeje alatt a közszférában társadalmi dialógust lehetett - kellett - volna kezdeményezni a regionalizáció/regionalizmus jelenségeinek létéről és mibenlétéről  - sem akkor, sem azóta módszeres vitára nem került sor. A regionalizmus ügyében a közhatalom érdeke partneri viszony kialakítása az elsődlegesen érintett egyesületi szférával - miközben ez teljesen kívül marad a folyamatokon. [27]

Temes megyei történések

A regionalizmus/regionalizáció kérdésegyüttese egyrészt a helyi politika helyét és szerepét illető váltást, másrészt új intézményes keret kialakítását feltételezi.

A Duna-Kőrös-Maros-Tisza Eurorégió az alapító okirat 1997. november 21-i szegedi aláírása óta létezik, ameddig ötéves folyamat vezetett el. Temes és Csongrád megyék között az együttműködési megállapodás 1992. szeptember 10-án jött létre, s már akkor megfogalmazta a szegedi elnök az eurorégió megalakításának az elképzelését. 1997-ig román oldalról ennek törvényi gátja volt, majd Jugoszlávia nemzetközi elbírálásának - a bosnyák válság utáni, Koszovó előtti időszakos - javulásával létrejöhetett a négy magyarországi, négy romániai megye és Vajdaság tartomány részvételével az új eurorégió. Bár az eddigi eredmények inkább szimbolikusak [28] , az eurorégió arra mindenképpen jó okot és alkalmat szolgáltat, hogy a regionalizmus kérdésében a helyi politikai elitet teszt-helyzet elé állítsa: ki, miként és mennyire óhajtja magát a folyamatot. [29]

Temes megye a regionalizmus kérdésében első csatáját 1993-1994-ben vívta meg. 1994-ben a történelmi Bánság megyéi - Arad, Temes, Krassó-Szörény - előbb Baden-Württemberg majd Észak-Rajna Vesztfália német tartományok részvételével készítettek elő nemzetközi gazdasági társulást, előbb társasági majd alapítványi formában. Bár az együttműködés anyagi támogatást hozott volna a térség számára, bármilyen politikai konnotáció nélkül, a hivatalban lévő kormány mindkettőt ellenezte, ugyanis a hatályos román törvények tiltották a megyék számára olyan szerep vállalását, amely a nemzetközi életben jogi személyként jeleníti meg ezeket. Ennek ellenére a bánsági megyék a társulást Észak-Rajna Vesztfáliával aláírták, ami ellen a kormány területi biztosa, a prefektus pert indított és nyert. A megye annyit tett, amennyit ekkor tehetett: 1995-ben létrehozta - és ugyanígy tett Arad meg Krassó-Szörény is - a megyei területfejlesztési ügynökséget (ADETIM). Amikor az 150/1998-as törvény a makrorégiók szintjén írta elő hasonló ügynökség létrehozatalát, Temes megye a kérdésben többéves tapasztalattal rendelkezett és láthatott hozzá a szervezéshez.

1995-ben lép be Temes megye az Európai Régiók Egyesületébe, illetve 1996-tól tagja az Európa Tanács testületeként működő Helyhatóságok Kongresszusának. Egyik-másik helyi politikus - megyei közgyűlési elnök, nagyváros polgármestere - ezen intézmények tevékenységében nemzetközi szerephez jut, részt vállal a regionalizmus ügyének szolgálatában Romániától keletre. A romániai megyék Helyhatóságok Kongresszusi küldöttségének Temes Megye Tanácsának elnöke a vezetője, aki a Kongresszus vezető testületének is tagja.

1996-tól kezdődően Románia számára is elérhetővé váltak a regionális politika támogatását célzó uniós alapok, területi irodák jöttek létre - Temesváron Ecos Ouverture, Aradon PHARE CBC, Szatmáron PHARE Credo. Új együttműködési lehetőségek nyílnak meg, a pénzekért pályázni kell, a pályázatokat a szakzsüri döntése előtt kötelező módon véleményezi a kormány. Íme a példa arra, hogy a regionalizmus új folyamata miként feltételezi a közhatalom és a civil - helyi - szféra kapcsolatát. [30]

Az ADETIM kezdi el azon adatok gyűjtését, amelyek nélkül a területfejlesztés kérdései végiggondolhatatlanok. Csakhogy a román statisztika még mindig magán viseli a totalitárius idők nyomát, a települések vonatkozásában nem hozzáférhetőek olyan szintetikus mutatók, mint bruttó nemzeti termék, életremény vagy jövedelmi viszonyok. El kellett kezdeni a hiteles adatok gyűjtését és feldolgozását. Emellett a fejlesztési ügynökség keretében folyik az a szakmai munka, amelynek eredményeként 1996-ban megjelentették a beruházók kézikönyvét, egy több száz oldalas munkát a történelmi Bánság három romániai megyéjéről. A területi különbözőségek - diszparitások - elemzésének két nagy munkát szenteltek, mindkettő 1997-ben jelent meg. 1998-ban pedig elkészült az átfogó területfejlesztési koncepció, egy olyan szcenáriumokat és stratégiákat tartalmazó elemzés, amely mindenekelőtt a szemléletváltást segíti elő.

Az utóbbi mondatokból kiérezhető: régiópatrióta vagyok. Vállalom: az vagyok. És vallom: a huszonegyedik században más hozzáállást nem tűr meg az idő.



* Az 1998. XI. 6-8. között Csákován szervezett Régió és civil szféra c. tanácskozáson megtartott előadás szerkesztett és kiegészített változata.

[1] A jogi kodifikációt illetően helyzet folyamatosan változik: 1999 január 1-től érvénybe lépett a helyi költségvetési törvény, a helyi gazdálkodást lehetővé tévő helyi vagyontörvény létezik, alkalmazása még várat magára. Az 1999 végéré elkészült közalkalmazotti törvény gyakorlatba ültetése, a kisebbségi nyelvhasználati passzus okán lesz nehéz.

[2] Lásd: Nagy Lajos: A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagy-Romániában, Kolozsvár, 1944, Minerva, Reprint 1994. Székelyudvarhely.

[3] Létrehoznak közben új - Giurgiu - megyét, illetve a Bukarest környéki mezőgazdasági terület hovatartozásának kérdése több változatot eredményez, de ezeknek nincsenek nemzet- és kisebbségpolitikai mögöttesei.

[4] Az 1991-es román alkotmány két soros szakaszt szentel a helyi közigazgatás alapelveinek (119. szakasz), ezt a települési helyhatóságokról szóló ötsoros rész (120. szakasz) éppúgy nem egészítheti ki, miként a megyei tanácsokra jutó három sor (121. szakasz).

[5] Az európai önkormányzati charta alapján egy település területének határait csakis az illető település lakosainak akaratával lehet kijelölni - a román törvény ezt a jogot elveszi a helyi közösségektől és a legfőbb döntéshozó testület, a parlament számára tartja fenn. Az okok keresése közben nem lehet eltekinteni attól a 80 éves gyakorlattól, ahogyan a politikai központ a magyar (kisebbségi) többségű helyi közösségek folyamatos fellazítására törekedett.

[6] Ronald Young: A helyi autonómia felé, In: Valóság és lehetőség, Csíkszereda, 1995. Pro Print, 29-55.

[7] Lásd: Bakk Miklós: Közigazgatás és önkormányzatiság Romániában, Előadás a szegedi Értelmiségi Szabadegyetemen, 1997.

[8] Roland Sturm: Az EU regionális és strukturális politikájának jellemzői, In: FES Tallózó 18/1998. 12.

[9] Vasil Hudák: Transfrontier Co-operation in Central Europe, In: Building a New Europe, Prague, 1996.2.

[10] Lásd Bill Clinton nyilatkozatát 1994 januári európai útja során, amikor a régiók közötti együttműködés elsőrendű fontosságát abban jelölte meg, hogy Európa keleti felén feloldja a szomszédok között még létező bizalmatlanságot.

[11] Waldemar Hummer - Sebastian Bohr: A régiók szerepe a jövő Európájában, Pécs, 1994. 6.

[12] R. Sturm i.m. 14.

[13] Lásd Gergely Attila: Európai Unió - regionalizmus - szuverenitás, Előadás a Politológiai Vándorgyűlésen, 1998, Székesfehérvár.

[14] Gondoljunk a magyar és lengyel 1956-ra, a csehszlovák 1968-ra.

[15] Will Kymlicka: Multicultural Citizenship. A Liberal Theory of Minority Rights, Oxford.1995.Clarendon Press, 82.

[16] Lásd: Rechnitzer János: Területi stratégiák, Budapest, 1998, Dialóg-Campus.

[17] W. Stöhr: Regional policy at the crossroads: an overview. Idézi: Rechnitzer i.m. 25.

[18] Lásd: Faluvégi Albert: A területfejlesztés támogatási rendszerének statisztikai megalapozása, Előadás a Statisztikai Vándorgyűlésen, Tata, 1997.

[19] A GDP-adatok megyékre (régiókra) vonatkozóan léteznek, ennél kisebb egységekre - Romániában - nem hozzáférhetőek. A megyén belüli kistérség-kistáj jellemzésére a szakirodalomban a helyi forgalmi potenciált használják. Lásd: Disparităţi locale în judeţul Timis, ADETIM, 1997.

[20] Enyedi György: A sikeres város, In: Ezredforduló, 1998/3.

[21] Dr. Romul Boila: Tanulmány a területileg kiegészült román állam újjászervezéséről, Kolozsvár, 1931.

[22] Sabin Gherman kolozsvári tévés 1998-as kiáltványa - Elegem van Romániából! - komoly politikai vihart váltott ki, a tévétől elbocsátották, perbe fogták, igyekeztek-igyekeznek kiközösíteni. Gherman eközben az erdélyiség nevében politikai mozgalmat indított el.

[23] Álljon itt bizonyíték gyanánt egy szövegrész Ion Damian, a Varta Românească Szövetség Temes megyei alelnökének vitairatából: "Az irredenta transznacionalizmus kultúrbajnokai semmibe veszik, rágalmazzák a nemzeti értékeket, a történelmet és kultúrát, a hősöket és a szimbólumértékű személyiségeket. Ki akarják seperni a történelemből Mihai Viteazult és Ion Antonescu marsallt, miként az irodalomból Eminescut, Lovinescut, Sadoveanut, Călinescut stb. Veszettebbek és tudatlanabbak az egykori proletkultusoknál, bárha olykor ugyanazok. Látható, hogy az ‘Új Világrend’ áldozatokat követel, éppúgy, mint a kommunizmus térhódítása." Lásd: Politica de dezvoltare regională în România între revizionism şi nevoi socio-economice, In: Renaşterea bănăţeană, 1998.VI.8.

[24] Horia-Roman Patapievici 1989 után politikai, történetfilozófiai elemzéseivel vívta ki mindazok elismerését, akik szükségesnek tartják a szembenézést a valós történelemmel. A modern Románia történetében napjainkig tabunak tartott témák elemzésével Patapievici az európai útra készíti fel nemzetét, arra a helyzetre, amikor a "belső" és a  "külső" immár nem különülnek el, hanem a két kép egymásra tevődik abban a közös Európában. Demitizáló írásai miatt Patapievici-et a parlament szakbizottsága 1999 végén hazafiatlannak minősítette, és méltatlannak ítélte arra, hogy tagja legyen a szekus dossziék átvizsgálását végző országos átvilágító bizottságnak.  

[25] Lásd: G. Andreescu - G. Molnár (ed): Problema transilvană, Iaşi, 1999. Polirom.

[26] A nyolc makrorégió - Észak-kelet (Suceava, Botoşani, Vaslui, Neamţ, Iaşi, Bacău), Dél-kelet (Vrancea, Buzău, Galaţi, Brăila, Tulcea, Konstanca),Dél (Ialomiţa, Călăraşi, Prahova, Dâmboviţa, Argeş, Teleorman, Giurgiu), Dél-nyugat (Vâlcea, Gorj, Mehedinţi, Dolj, Olt), Nyugat (Arad, Temes, Krassó-Szörény, Hunyad), Észak-nyugat (Bihar, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Máramaros, Beszterce-Naszód), Közép (Fehér, Szeben, Maros, Hargita, Kovászna, Brassó) és Bukarest - kialakításakor nyilvánvalóan fontos volt, hogy a magyar népelem sehol ne jusson domináns helyzetbe, amit aligha a dán szakértők javasoltak így.

[27] Erre újabb példa az EU kezdeményezte SAPARD program, amely a regionális felzárkóztatást célozza meg, illetve segíti uniós alapokból. A román kormányszervek nem készítették elő - 1999 folyamán - az EU előirányozta ütemterv szerint a program futtatásának a feltételeit, a civil szférát nem készítette fel-vonta be a folyamatba, pedig az egyik fő potenciális haszonélvezője a programnak.

[28] Megjelent a régió lapja, az Euro-trio, megtartják a régió napjának nyilvánított május utolsó vasárnapi rendezvényeket, közös gazdasági kiállításokra és művelődési rendezvényekre került sor - de nagyobb lélegzetű közös program még nem született.

[29] Lásd: Bodó Barna-Mariana Cernicova-Buca-Somogyi Attila: A DKMT eurorégió és a helyi politikai elit, In: Hitel, 1999/11. 64-77.

[30] Jogosítványát kihasználva, 1999-ben a kormány román-magyar határ-menti (PHARE CBC) támogatásra, a napi politikai megfontolásból - árvízvédelem - nem határmenti megye (Máramaros) pályázatát terjesztette elő, és nem támogatta a közös pályázatot benyújtó Temes és Csongrád tervezetét. Végül a magyarországi partner "mentette" meg a helyzetet, s kapott Temes is az európai támogatásból.