utolsó frissítés: 2007. febr. 7.


Együtt, de kü-lön*

Együtt, de külön*

Bánsági etnikai diskurzusok

Mottó: Bánságban a kutyák is négy nyelven ugatnak.

(Egykori temesvári szólás)

A régiójukra roppant büszke, túlzott szerénységgel aligha vádolható bánságiak - de főleg: temesváriak - mottóként idézett mondása ma figyelmeztető: van, legalábbis volt itt valami, ami máshol nem. Ki állíthatja nyugodt lelkiismerettel, hogy közvetlen környezetében nem kettő vagy három, de egyenesen négy nyelv párhuzamos ismerete olyannyira általános, hogy már a kutyák is "négynyelvűekké" válnak? A kijelentés üzenetére - itt valami egészen sajátos létezik - azért kell felfigyelni, mert ismert, hogy 1989-ben Romániában a totalitarizmus az első végzetes támadást itt kapta egy kisebbségi magyartól és az őt támogató közösségtől. A kőkemény politikai fellépést lehetővé tevő lakossági szolidaritás felülírta az etnikai törésvonalat. Ennek tudatában szokták politikusok a csodákra képes temesvári etnikai toleranciát emlegetni, illetve minősítik szakemberek a Bánságot az interkulturalitás igazi és szinte egyedi példájának.

Legyen mítoszrombolás, mégis ki kell jelenteni: 1999-ben Temesvárt a többnyelvűség jobbára közösségi emlék, a többségi románok talán még kevésbé beszélik egyik vagy másik itteni etnikum nyelvét, mint amennyire egyik kisebbség a másikét. Az utóbbi negyedszázad alatt Temesvár utcáiról - a négynyelvűség nem az egész Bánságra, hanem Temesvárra volt jellemző - kikopott a német és a magyar, a szerbet már korábbról kevesebben beszélték [1] . A nyelvismeret természetesen elválasztandó a toleranciától, a más nyelvet beszélő, eltérő kultúrájú közösség megtűrésétől illetve elfogadásától. Csakhogy a tolerancia fogalmának használata eleve gondot okozó, még akkor is, ha a meglétét állapítják meg. A tolerancia - a fenti értelmezések bármelyikét is vesszük - alárendeltségi viszonyt tételez: egy elfogadót és egy elfogadottat, megtűrőt és megtűrtet. Vagyis az előbbi hozzáállása a meghatározó, a viszony második tagja kiszolgáltatott. Ez pedig nem egyeztethető össze a minden polgár egyenlő alkotmányjogi tételével.

E bevezető megjegyzések a téma sokrétűségének a jelzésén túl azt szolgálják - egyfajta captatio benevolenciae -, hogy a nem szakember ne érezze úgy, az elkövetkezendők oly magasröptű gondolatfutamok, amelyekkel nincs miért vesződnie. Ugyanis szükségesnek tűnik egy elméleti, normatív bevezetővel indítani, ezt követi egy idevágó kazuisztika, végezetül pedig a politikai és az egyes közösségi diskurzusok összehasonlítására kerül sor.

Az interkulturalitásról

A kultúrák találkozásaként értelmezhető interkulturalitást megejtő természetességgel szokás ismert, vagyis semmilyen - fogalmi, történeti - megalapozást nem igénylő kategóriának tekinteni. A rokon értelműként használatos együttélés tágabb, a kultúra körein túlmutató fogalom, a közösségek közötti kölcsönhatás nem eléggé emelkedett, fizikai valóságot idéző, a kulturális sokszínűség pedig ténymegállapító, lezárt folyamatra utaló, miközben a kultúrák találkozása napi - politikai, gazdasági, társadalmi - jelenségek hatására adott folyamatos válaszok létét és figyelembe vételét jelenti, illetve kellene jelentenie. Olykor a címük szerint az interkulturalitásnak szentelt szakkönyvek hosszasan foglalkoznak az etnikai sokszínűség leírásával [2] , demográfiai és kulturális adatsorokkal idéznek fel állapotokat, s megállnak ott, ahol az elemzésnek, az interkulturalitás vizsgálatának kellene elkezdődnie. A napisajtó sem járja a - napjainkban sokszor kétes értékű: negatív hatású - politikai odafigyelés ellenére a fogalomtisztázás rögös útját, s ebben Temesvár [3] , az interkulturalitás feltételezett térségi központja sem kivétel. Szó, olykor túl sok szó esik viszont Temesvár szelleméről, a bánsági toleranciáról - a különböző etnikumok együttélése által kitermelt értékekről. A tolerancia kérdésének alaposabb taglalása nélkül, csupán jelzésként álljon itt: a más tájakról ide telepedő kisebbségi a látszólagos etnikai nyugalom okán és hatására nem áll be - anyanyelve, kultúrája vonatkozásában - önvédelmi állásba, közösségi kapcsolat-háló hiányában szinte kikerülhetetlenül sodródik a többségi oldalra: önmagát is a többség kialakította értelmezési keretben látja. [4]

A kultúrák kölcsönhatásának elemzését az identitástól kell indítani, éspedig az önálló nemzeti identitás érvényre juttatását és fenntartását szolgáló eljárások és eszközök vizsgálatával. A történet nyelv és a retorika feletti uralom kérdéséről szól. Bár nehezen vitatható György Péter állítása, miszerint a globalizáció korában mindazon eszközök, amelyek eredetileg az önálló nemzeti identitás, a nacionalizmus érvényre juttatását szolgálják, mára az Egyesült Államok fölényét biztosítják [5] , a kérdéskör lokális vonatkozásai más - politikai-társadalmi - koordináta-rendszerben értelmezendők.

A nacionalizmus, miként Gellner szenzációs munkáiban [6] bebizonyította, nem más, mint az a folyamat, amely létrehozza a nemzetet, az embereknek egy olyan csoportját, akik azonos kultúrájuk folytán külön öntudattal rendelkeznek. Minden közösség egy bizonyos történelmi területen alakul ki, saját gazdasági szisztémával és egységes jogrenddel bír, vagyis a nemzetalkotásban az "objektív" és a "szubjektív" elemek összefonódnak. Arra a bizonyos kitalált hagyományra, a tradíció invenciójára a kulturális homogenitás érdekében van szükség, ami nélkül a modern világnak nemcsak megannyi eredménye és sikere volna elképzelhetetlen, de ezen világ működésképtelen volna. A népnemzeti kultúra fogalmával a nacionalizmus új tudáskészletet teremtett és kínált a múlt értelmezésére és elsajátítására - ezzel a nacionalizmus  Smith-féle tipológiájából [7] két értelmezést érintünk: a nemzeti érzést és a politikai mozgalmat - ugyanis célja a nemzet iránti elkötelezettség érzését az absztrakt eszme iránti lojalitás helyett a tömegek viselkedésének meghatározó elemévé tenni. A kulturális memória ezért egyszerre jelent rekonstrukciót és kreációt, Jan Assmann kategóriáival élve együtt jelentkezik az Erinnerungskultur és a Vergangenheitsbezug, az emlékezés és a hivatkozás a múltra [8] . A történelmi emlékezet interpretációs keretet kínál, a történelmi emlékhelyek rendszerének kialakítása a nemzeti jelleg azonosítását, építését szolgálja. A nemzeti identitást szolgáló szimbolikus térhasználat teszi a magyar pulit, a német juhászkutyát, a román báránykát, illetve a holland tulipánt, a kanadai juharlevelet, stb. szimbolikus lényekké, totemekké. A nemzettudat fenntartásához nélkülözhetetlen az individuális élmények és időbeli emlékeztetők , tehát a mindennapi életvilág politikai kisajátítása, elfoglalása. Akinek semmit sem mondanak a kollektív memória rítusai, az minden egyéni érdeme ellenére a közösségen kívül sodródik. Vagyis a nacionalista múltteremtés akarva-akaratlanul azoknak kedvez, akik a nemzetállami keret monolitikus hierarchiájában otthonra lelnek. Élesen fogalmazva: a nacionalizmus egy olyan nagy hagyomány, amely eredendően és kérlelhetetlenül ellenséges bármilyen kis hagyománnyal, eltérő koncepcióval szemben. Ilyen közegben valódi interkulturalitásról értelmetlen szólni, hiszen a nemzetállam egyetlen, represszív hatást tételez és fogad el.

Lévén Románia nemzetállam [9] , a további vizsgálódásokat akár fölöslegesnek is lehetne ítélni. A helyzet azonban más, változó illetve árnyalható. Egyrészt mert a globalizációs folyamatok korában a - bármely - nacionalizmus érvényesítését lehetővé tevő apparátust az Egyesült Államok - által képviselt hatalom - birtokolja. A kis országok ma már képtelenek saját nacionalista hagyományaikat az amerikai kulturális narratívák ellenében megjeleníteni. Ezen kultúra populáris meg kommersz, és ami nem jeleníthető meg, amit nem jelenítenek meg az amerikai kommercializmus eszköztárával, kiiktatódik, eltűnik - figyelmeztet György Péter. A reményt ebben a helyzetben a helyi hősök kulturálisan érvényes artikulációja jelenti. És itt vagyunk, ismét, a globálissal szemben alternatívaként megmutatkozó lokálisnál.

Az új helyzet héroszainak teljesítménye nagyrészt független a nacionalizmus hagyományos hőstermelő eljárásaitól. A helyi, kis nyilvánosság terében a hősöket nem annyira a média különböző eljárásai, hanem valós teljesítményeik, a terep ismerete tartja életben. A helyi hőst nem kell "csinálni", ő teljesítménye, értékei által van. A kitalált hagyomány meghatározó jellege megkérdőjeleződik, elhomályosul némiképpen a történelmi tudat, de ez nem kulturális identitás-hiányhoz vezet, hanem a kulturális piac megváltozásához, amikor a kulcsszó a fogyasztás.

Amennyiben a helyi társadalom nem oszloposodott az etnikai törésvonal mentén, a lokális hősök elsősorban helyiek, s csak másodsorban egyik avagy másik etnikum képviselői. A társadalom helyi színpadjain a lokalitás olykor előbbre való az etnikai hovatartozásnál. [10] Ilyen helyzetben pedig a kultúrák találkozása nem a szimbolikus terek elfoglalása-kisajátítása jegyében zajlik, lehetővé válik a közös terep kölcsönös ismerete. Ez még mindig csak lehetőség, a globalizációs nyomás erősödésével egyre érzékelhetőbbé váló esély.

Intézmények és érték

A kultúrák - egymást gerjesztő - találkozása, azon bizonyos interkulturalitás előfeltételeként a nyitottság mellé kell még valami: előítélet-mentesség. Az etnikai hovatartozás természetes mivoltából következik, hogy semmilyen csoporthoz - például a többségi nemzethez való - tartozás nem jogosíthat fel többletelőnyökre más csoportok tagjaival szemben. Csakhogy a nemzetállam a nemzeté. Mindenki más alárendelt szerepre kárhoztatott. Továbbá a nemzetállami szemlélet politikai megnyilatkozásai nem maradnak kívül a lokalitás határain, utóbbi tereit is átjárják és programozzák. Kérdés, hogy a nemzetállami kisajátító diskurzusok - "román kenyeret eszik minden kisebbség Romániában, legyen akkor lojális!"; "ha nem tetszik a kisebbséginek itt, ne ugráljon, fogja a sátorfáját és menjen!"; "szó sem lehet olyan - magyar - egyetemről, ahonnan kizárják a románokat, többletjog senkinek nem járhat", stb. - erőterében hogyan és mikor érvényesülhet az őszinte érdeklődés követelménye. Kérdés tehát: a társadalom alapintézményei milyen szerepet játszanak a politikai indíttatású előítéletesség lebontásában? Kérdés az is: kivételt képez-e a Bánság és Temesvár e tekintetben, s ha igen, ez miként nyilvánul meg?

Az egyházi példa pozitív, pontosabban azon egyházaké, melyeknek hívei több etnikai közösségből származnak. Az evangélikus egyház a Bánságban kicsinek számít, nem így a katolikus. Szinte nincs jelentősebb bánsági etnikum [11] , melynek tagjai közül többen-kevesebben ne vallanák magukat (római-, görög-) katolikusnak. 1999-ben új püspököt kapott a temesvári római-katolikus egyházmegye, akinek a felszentelése négy nyelven - románul, magyarul, németül és latinul - folyt. Romániában, ahol az államnyelv elsajátítása kötelező, természetesen minden hívő ért és tud románul - a szentelés, ha a politikától venne az egyház példát, akár kizárólag román nyelvű is lehetett volna. A valóságban viszont a szentelést végző főpapi csoport vezetőjének, a Bukarestbe akkreditált pápai nunciusnak, francia létére, magyarul is meg kellett szólalnia - ami nem bizonyult könnyű feladatnak. De a katolikus egyházban nemcsak tudják, vallják is: a hívő jogosan várja el, anyanyelvén szóljon hozzá, aki lelki támaszt kíván számára nyújtani. S az egyes prédikációk nemcsak nyelv szerint különböznek, de az üzenet is részben egyéni. [12] Az egyénített üzenet nem csupán az egyház főbb nemzeti csoportjai iránti tisztelet bizonysága, az is fontos, hogy a több nyelvet ismerők figyelme a mise alatt ne lankadjon. Azzal, hogy eltérő kultúrájú közösségek képviselőit - jeles alkalmakkor - egybe szólítja, az egyház közvetít a kultúrák között.

Az iskola lehetne - kellene, hogy legyen - a kultúrák közötti átjárás és nem csupán közvetítés legfontosabb intézménye. Nem az, romániai viszonyok között semmiképpen. Idevágó példa, sajnos, számos idézhető. Beszélhetünk a történelemoktatás józan ésszel felfoghatatlan gyakorlatáról, hogy egyes nemzeti kisebbségek, mindenek előtt a magyar vonatkozásában módszeresen ellenségkép kialakítására tör. A tanrend nem tartalmaz a szűkebb és a tágabb haza nemzeti kisebbségeivel kapcsolatos tárgyat. Ezért állhat elő olyan helyzet, hogy Nagyszentmiklóson, Bartók Béla szülővárosában 1997-ben román fiatalok a zenekultúra magyar képviselőjeként nem azt a zenetudóst nevezik meg, akit napjainkig terjedően a legnagyobb román népdalgyűjtő minősítés illet meg, hanem egy magyar nevű, de magyarul nem is énekelő könnyűzene-énekesnőt. A temesvári Szórvány Alapítvány 1997-es etnikumközi kapcsolatokat célzó tréningje megmutatta [13] , a többség-kisebbség viszony kulturálisan teljesen egyoldalú: a kisebbség ismeri - tananyag! - a többségi kultúrát, a többség szinte semmit sem tud a környezetében élő nemzeti kisebbségekről.

A művelődés hivatásos intézményei mindenek előtt a műsorra tűzött művekkel szolgálják a kultúra általános ügyét. Kérdés az, társadalmi peremhelyzetben, ahol etnikai szórvány kulturális igényeit kell(ene) kielégíteni, milyen lesz a műsorpolitika. Temesvárt a német színház missziót teljesít, a városban és a tágabb régióban élő kb. 20 ezer német nem tarthat el egy színházat. Még ha a román kultúrpolitika által juttatott ellátmány mellé megszerzett anyaországi támogatás anyagilag kibírhatóvá teszi is a helyzetet, marad a művész életbevágó kérdése: kinek játszik? És ez a kérdés, az utóbbi évek tendenciája jelzi, egyre inkább felmerül az államilag fenntartott temesvári magyar színházzal kapcsolatosan is. A színész közönséget, tapsot vár el, s az ízlésvilágoktól függetlenül, ezt megelőzően kell számolni a demográfiai helyzettel. A potenciális közönséggel. Ha ennek "híja" van, a mostoha művészsorsra való utalás elfogadható, elegendő magyarázatul szolgálhat-e olyan döntésekhez, melyek a kisebbségi színházat eltérítik, más pályára helyezik? Mi a teendő, ha egy ilyen dilemma-feloldási kísérlet során elsődlegessé az egész várost szolgáló kulturális feladatok válnak - fesztiválok szervezése például -, illetve többnyelvű produkciók előkészítése, mivel az interkulturalitás jegyében támogatást nemzetközi téren ilyen programokra lehet szerezni? A képlet lényegi eleme, hogy bár az alapító - az állam - az intézményt nem általános feladatok teljesítésére hozta létre, amíg a nemzetállami diskurzus mindent áthat, a kulturális politika többségi vezérei szavukat a folyamat ellen aligha emelik fel. Hamis interkulturalitás megnyilvánulását kell észrevenni: egy ilyen opció az illető kisebbség kultúráját nem teszi hozzáférhetőbbé a többség illetve bárki más számára.

A műkedvelő mozgalom is kínál meditációs témát az interkulturalitás vonatkozásában. Mi történik, ha egy román személy vállal, valamilyen oknál fogva, szervező-vezető szerepet magyar műkedvelő csoport tevékenységében. A példa nem kitalált, Temesvár szomszédságában napi valóság. A román fiatalasszonyt a helyi képviselő testület arra kötelezi, hogy mert évek óta jól irányítja a helyi magyar tánccsoport tevékenységét, szervezzen románt is. A települést szinte felerészt románok lakják, az igény elvben jogos. Csak az nem, hogy a testület nem akarja elfogadni egy magyarul különben nem beszélő román érveit, hogy őt a magyar tánc érdekli. Érdekelje őt a román is - "ne szégyellje" hovatartozását. A helyzet pikantériája, hogy a politikai feladatként létrehozandó román tánccsoport oktatójának, mentendő a helyzetet, egy helyi magyar fiatalember jelentkezett.

Végezetül, de nem utolsó sorban a sajtóról kell szólni. A többségi sajtóról, ugyanis hiába létezik Temesvárt magyar és szerb hetilap, heti német melléklet az országos német napilapban, illetve rádióadás az említett nyelveken túl bolgárul, szlovákul és ukránul a temesvári közszolgálati rádióban, ezek hatása külön-külön és együtt is elenyésző a helyi nyilvánosság vonatkozásában. A helyi kisebbségi politika még önnön közösségét is könnyebben és hatékonyabban éri el, ha a többségi sajtót használja közvetítőként. Ami egyrészt ráhangolja a kisebbségit is a többségi sajtóra - úgymond "feleslegessé" válik az anyanyelvű csatorna -, másrészt a kisebbségi önmagát a többségi tükörben látja. Politikai vezetőit, a kisebbségi közösség meghirdetett céljait nem saját érdekei, hanem a többségi tűréshatár állította mérce alapján ítéli meg. És ez a sajtó hosszabb ideje módszeresen elhanyagolja a város és a térség kulturális örökségét jelentősen gazdagító magyar népelem értékeit, ha kerülni kívánja a többségi kizárólagosság vétkét, akkor a német etnikum kulturális és civilizatorikus jelentőségét hangsúlyozza. Különben érthetően: a német népelemről immár múlt időben lehet beszélni, revíziós törekvések vádja a németekkel kapcsolatosan abszurdum, és ami a legfontosabb, a szép és tetsző beszéd még hozhat is a nagy Németország részéről némi támogatást az amúgy is gondok sújtotta vidéknek. Következésképpen minden oka és érdeke megvan a többségi - román - sajtónak arra, hogy ne alkalmazza az egyenlő elbánás, sajtóban különben megkövetelt, elvét a kisebbségek vonatkozásában.

A fenti példák alapján megfogalmazódó végkövetkeztetés: Bánságban az interkulturalitást az egyház kivételével más alapintézmény nem szolgálja, a történelmi hagyományok, a sokat emlegetett többnyelvűség - amiről a továbbiakban még szó lesz - kiaknázatlan potenciált jelentenek.

Diskurzusok

Bánságban az etnikai együttélés vonatkozásában két fő diskurzustípus figyelhető meg, melyeknek léteznek alfajai is. Többségiek a román népelem illetve a hatalom intézményei által folytatott megengedő diskurzusok alaphangja türelmes, az egyes kisebbségi csoportok, helyzetük lényegi hasonlósága ellenére, egyénített szövegeit a jólneveltség diskurzusainak nevezhetjük, amelyek mindmáig hatalomtiszteletet, visszafogottságot jeleznek.

A hatalmi helyzet - demográfiai többség, források feletti rendelkezés - többnyire nyugodt alaphangú megnyilatkozásaival szemben a kisebbségek csak ritkán állítanak szembe éles hangú szöveget. Ez - jeleztük korábban - bánsági sajátosság, magyarázata a térség előtörténetében keresendő: mivel a török világ előtti és utáni korok közötti folytonosságról nem lehet beszélni, a bécsi koronatartományként létrehozott Bánságnak csak modern korszaka van. Ez pedig a teljesítmény jegyében alakult, a helyi közösségekben elfogadtatásra az számíthatott, létjogosultságot az nyert, aki mindenek előtt gazdasági teljesítménye révén bele tudta magát építeni ebbe a közösbe. A hasznosság tudata pedig eleve olyan közegben alakult ki, ahol az udvar 1700-as évek telepítési politikájának köszönhetően érkezett svábok és elzásziak, franciák és osztrákok leszármazottjaiból alakult ki - olvadt össze - a külön öntudattal rendelkező svábság. Vagyis Közép-Európa minden bizonnyal legdinamikusabb fejlődést mutató térségét befogadó alapmagatartás jellemezte. A polgári eszmék akkora értéket képviseltek, hogy ezek jegyében "csodák" is történtek: 1848-ban a svábság Béccsel, a helyi románok prominens képviselői sorstársaikkal is képesek voltak szembe fordulni. Erre a közös polgári hagyományra való utalás nem üres beszéd. Csakhogy ezt a hagyományt egyféleképpen kezeli a többség és másként viszonyulnak hozzá a kisebbségek.

A helyzet nem csupán a helyi hagyomány értékelését illető különbségek okán változott meg, hanem az új hatalom stratégiai céljaiból következően is. Etnikai kizárólagosság megnyilvánulásaira minden domináns helyzetbe került népelem hatalomgyakorlása során kerül példa. Nem szokás fennen hangoztatni, hogy az osztrák telepítési politika egyik kitétele úgy szólt: magyarok - megbízhatatlan kurucok - betelepedése a Bánságba nem engedélyezett [14] . Az 1920 utáni bukaresti politikáról a helyi románság azt még elmondja, hogy a csatolt térségeket gyarmatokként kezelte, nem integrálni, hanem legyűrni kívánta, azt már "jótékony" homály fedi, hogy miniszteriális szinten kijelölt szerep és felelősség volt Erdélyben és Bánságban a helyi viszonyok románság szempontjából hátrányos mivoltának a "rendezése". Ez elsősorban a városok etnikai összetételére, a magyar és német népelemek gazdasági-szellemi téren megmutatkozó jobb helyzetének a megszüntetésére vonatkozott. A magyarellenesség mértékét illusztrálja Liviu Rebreanu esete, aki egy 1938-as interjúban azt állította, hogy Mikszáth-tal  németül ismerkedett, miközben jegyzetei szerint Schillert is magyarul olvasta. [15]

1948 után a hatalom a kisebbségi kérdést illetően külön eszközt hozott létre azzal, hogy bevezette a zárt városok rendszerét: a kijelölt - nagynak nyilvánított - városokba betelepedni csak külön engedéllyel lehetett [16] , a környék kisebbségi polgárai sokkal nehezebben válhattak a biztosabb életkörülményeket nyújtó városok lakóivá, mint a messzi tájakról - Észak-Moldvából, Olténiából - érkező, a helyi mezőgazdaságból kiszoruló, tízezres nagyságrendű csoportok tagjai. Ennek értelmében létezik egy román-román törésvonal is az őshonosnak számítók és szocialista hullámmal érkezett, kevésbé urbanizáltak között, s mivel ennek szívesen és gyakran adnak hangot, ez mintegy elfedi az etnikai törésvonal mentén meglévő diskurzus-különbségek felmutatására irányuló halovány kísérleteket. Mert a kisebbségi valóban biztonságban érezheti itt magát, nincsenek sem a 90-es évek Kolozsvárjára vagy még kevésbé Marosvásárhely fekete márciusára utaló megnyilatkozások - csak azt is tudatosítani kellene, ez mibe kerül az etnikai identitás vonatkozásában.

A kisebbségi érdekképviseletek - politizáló szövetségek - közül egyedül a magyar jelentkezik olykor a hatalmi megengedő diskurzusnak ellentmondó állásfoglalásokkal, mintha egyedül a magyarságot zavarná, például, hogy a fasiszta Antonescu utcanevet kap nem csupán Temesváron, hogy szobrot kívánnak állítani néki. A Bolyai János utcanév kérdéséből valóban ügyet kreált az RMDSZ, de ha olyannyira szép és nemes volna Temesvár szelleme, akkor a ma Traianus nevét viselő egykori Kossuth tér - hogy egyetlen példát idézzünk fel - visszakapná régi nevét abban a városban, ahol a pesti forradalom hírére 1848. március 18-án, a városháza előtti tér négy sarkában felállított alkalmi oltárok előtt a helyi egyházak képviselői - az ortodox is - a forradalom ügyéért imádkoztak.

A németek képviselőinek szinte minden politikai állásfoglalása, véleménynyilvánítása tartalmaz a kiegyezés utáni magyarosításra való utalást, amit a magyarok nem viszonoznak a bécsi telepítési politika magyarellenességének a felemlegetésével. с román többség magyarokkal szembeni fenntartásai és a német megbélyegző megnyilatkozások alapján úgy tűnik, senkinek mással nincs baja, csak a magyarokkal. Ezt azért kell szóvá tenni, mert az alaphangulat egyik fő alakítója azon németség, amely a román nemzetiségi politika miatt az utóbbi 50 év alatt felszámolódott - s ezt érzelemmentesen veszi tudomásul, politikai visszhangja nincs. Miközben a jelennek élő magyar az identitás-megőrzés eszköztárát keresi - és olykor a helyi nyilvánosság terein eszközeit használja -, a többi kisebbség vagy hallgat - a szerb, a bolgár -, vagy a régmúlt sérelmeit emeli be - a német - a jelen identitással kapcsolatos narratíváiba. Mindez történik azonközben, hogy a politika színterein a temesvári szellem és a bánsági tolerancia jegyében születnek stratégiák. [17]

Az interkulturalitás olyan téma, amelynek megvitatására külföldről érdeklődés mellé támogatásra is lehet számítani. Jelzés értékű viszont, hogy a legutóbbi ilyen temesvári tanácskozáson nem volt résztvevő, aki mind a négy helyi jelentős közösség nyelvét ismerte volna. A környezeti nyelvek ismereténél előbbre való a világnyelvek elsajátítása - az opció egyértelmű és világos. A soknyelvűség helyi tradícióját okkal lehet felidézni [18] , propaganda-kiadványokban szerepeltetni a sok nyelven ugató kutyára való utalással, de talán fontosabb volna azzal törődni, mennyire ismeri és beszéli Bánság népe a környezeti nyelveket. Mivel a népszámlálás idevágó adatai - bár feldolgozásuk megtörtént - hozzáférhetetlenek, egy kérdőíves vizsgálat eredménye idézhető. Miközben az erdélyi-bánsági magyarok 94 százaléka vallja, hogy a román nyelvismeret létfontosságú számára, a románok 19 százaléka véli úgy, hogy nem elegendő csak az anyanyelv ismerete. A magyarok 70 százaléka szerint a nyelvi konfliktusokat feloldaná az együtt élő népcsoport nyelvének ismerete, a román többség képviselői közül 26 százalék osztja ezt a véleményt. [19]

Teljes egyetértés van viszont az angol nyelvtudás fontosságát illetően. Legalább ebben.



* Elhangzott Szekszárdon 1999. szeptember 3-án, a Közép-Kelet-Európa és kisebbségei c. konferencián.

[1] Temesvár demográfiai szempontból 80 év alatt teljesen megváltozott. 1910 és 1992 között a lélekszáma 72555-ről 334115-re nőtt, a románoké 7566-ról 274511-re. Az összlakosság 4,6-szoros növekedésével szemben a román népelem 36,3-szoros, a korábbinál kilencszer nagyobb növekedése áll szemben. Lásd még az 1. sz. Mellékletet.

[2] V. Neumann: L’interculturalité du Banat, Ed. Hestia, 1997, Temesvár

[3] 1999 augusztus 28-29-én Temesváron Európa 2000 címmel nemzetközi tanácskozást szenteltek többek között az interkulturalitás jelenségkörének. Több lap multikulturalitásról számolt be, egyenlőség jelét téve a két fogalom közé.

[4] Lásd: Bodó Barna: Belépés és szocializáció a bánsági székelyeknél, In: Nagyvárosi szórványok, Temesvár, 1998.

[5] György Péter: Tömegkultúra és nacionalizmus, In: Beszélő, 1999. 7-8. Sz.

[6] Lásd, többek között: E. Gellner: Naţiuni şi naţionalism, Antet, 1994; Encounters with Nationalism, Blackwell, 1996.

[7] A.D. Smith: A nacionalizmus, In: Eszmék a politikában, 1995, Pécs.

[8] Lásd György Péter i.m.

[9] Az 1991-ben elfogadott román alkotmány szerint Románia egységes nemzetállam, vagyis tételesen tagadja más etnikumok létét. Az alkotmánynak van egy záró paragrafusa, mely szerint bizonyos alkotmányos tételek semmilyen formában nem változtathatók meg a jövőben(!), ezek között szerepel az idézett is.

[10] Erre példát etnikailag semleges települések szolgáltatnak, ahol a vezetők - pl. polgármester - kiválasztásánál az etnikai ismérvnél erősebbek lehetnek az általános szakmai-emberi tényezők.

[11] Népszámlálási, hivatalos adatok szerint - a lélekszámok csökkenő sorrendjében - a következő etnikumok élnek Temes megyében: román, magyar, német, szerb, cigány, ukrán, bolgár, szlovák, zsidó, cseh, horvát, orosz, olasz. Igen sok arab foglalkozik kereskedelemmel, mint kisebbséggel távlatilag velük is számolni kell.

[12] A felszentelt püspök német híveinek a németországi kapcsolatok jelentőségéről szólt, a magyarok számára pedig azt emelte ki, hogy a temesvári püspökség Szent István örökségének egyik felelős hordozója.

[13] Lásd: Local Identity and Regionalism, Ed. Bodó Barna, Timişoara, 1998.

[14] Lásd Jakabffy Elemér: A Bánság magyar társadalmának kialakulása a XIX. század folyamán, Szerző kiadása, 1940.

[15] Lásd: Takács Ferenc: Románia Erdély-politikája 1989 után, In: Globalizáció és nemzetépítés, Budapest, 1999.

[16] Nagyváros lett az akkor igencsak kicsi Marosvásárhely, ahol a magyar etnikum 90 százalék feletti arányt képviselt, miközben nem nyilvánították zárt településsé a jóval nagyobb Piteşti-t például. Minden erdélyi nagyobb város, ahol a románság kisebbségben volt, zárt minősítést kapott.

[17] A csoportidentitások alakulását a bánságihoz nagyon hasonló környezetben vizsgáló román szociológus az együtt élő etnikumok vonatkozásában megállapítja: az egység illúziójával le kell számolni. Lásd: P. Latea - O. Cristea - L. Chelcea: Dincolo de iluzia unităţii, In: Revista de cercetări sociale, 1996/4.

[18] 1910-es népszámlálási adatok szerint a domináns magyar népelem néhány percentnyi különbséggel nagyobb mértékben beszélte az együtt élő népcsoportok nyelvét, mint ezek a magyart. Lásd: 3. sz. Melléklet.

[19] Székely Mária-Csepeli György-Örkény Antal-Csere Gábor: Román és magyar nemzeti látószögek, In: Kötődések Erdélyhez, Tatabánya, 1999.