utolsó frissítés: 2007. febr. 7.


Belépés és szocializáció a bánsági székelyeknél*

Belépés és szocializáció a bánsági székelyeknél*

-

            A téma nem csak akkor él, kísért, tér vissza újra meg újra, ha a közbeszéd foglalkozik vele. A lappangó, rejtett, titkos - latens - jelenlét oka a politikai-társadalmi keret és az újra meg újra megfogalmazódó téma között ébredő feszültség. A majdnem-paradoxon téma állításai: 1 Székelyföld alapmagatartása kibocsátó, innen évszázadok óta tart a kirajzás erdélyi, távolabbi - nem csak - magyar központok felé; 2. a székelység körében a kultúra, az iskola nagy becsületnek örvend, talán mert a vándorbotot kezébe vevő legkönnyebb és elrabolhatatlan batyuja a tudása; 3. az identitást meghatározó anyanyelvű kultúra iránt - általában - magas fokon elkötelezett székelyek a Bánságban mintha nem a tőlük elvárható módon viszonyulnának az etnikai sajátosság értékeihez. Az állítás ridegségét oldó mintha egyik indoklása: eltérő magatartás figyelhető meg az ide egyetemre, tanulni érkezők és a munkalehetőséget keresők részéről. A továbbiakban az utóbbiakra szorítkozom észrevételeimmel.

            Első személyes élményem idevágóan régi, szinte harminc éves, feledni soha nem tudom, annyira meglepett. Temesvári diáktárs hívott haza, szó szót követett, s beigazolódott sejtésem, a csak románul beszélő, de magyar nevű kolléganő szülei valóban magyarok. Pontosabban Székelyföldről keveredtek Temesvárra a zavaros ötvenes években. Az apa eladdig - találkozásunkig, tizenöt év alatt - nem tudott rendesen megtanulni románul: a jellegzetes magyar igekötős szerkezeteket tükörben fordította románra, ami legalább annyira mulatságos, mint zavaró. A szülők ennek ellenére csak románul értekeztek lányukkal. Aki "megtanulta" a leckét, s valóban nem tudott magyarul.

            Valaki elfeledi, illetve nem tanulja meg anyanyelvét - miért, milyen késztetések esetleg kényszerek hatására? Olyan kérdések ezek, amelyekkel a totalitarizmus idején foglalkozni csak titokban lehetett. 1990 utáni, e téren végzett tudományos vizsgálatról nem tudok, pedig a jelenség különféle válfajaival ma is találkozhatunk.

-

            Az asszimiláció fogalmát és folyamatát mind a többségi, mind a kisebbségi közösségek körében fenntartással, gyanús távolságtartással kezelik. Miközben a nacionalizmus irodalma tengernyi, dolgozatok készülnek elvi és közéleti vonatkozásairól egyaránt, az együttélés kérdésegyüttese az - amerikai - importként megjelent multikulturalizmus vonatkozásában illetve képében kerül terítékre. A multikulturalizmusról jelen összefüggésben elmondhatjuk, amit a statisztikáról szokás: mindent megmutat, csak a lényeget takarja el. Az őshonosság tényétől és kapcsolódó toposzaitól tekint el olyan környezetben, ahol az államszervezés és jogrend alapja éppen az őshonosságot kiteljesítő nemzetállami kategória. Az aszimmetria egyértelmű: ami a nemzet vonatkozásában jogforrás, azt a - vele együtt élő - kisebbségi közösségek esetében kulturális jegyként kezeli.

            Az asszimiláció - amennyiben elfogadjuk Milton Gordon elemzését - összetett, számos egymásra csúszó szakaszból álló folyamat. Ezek közül kettő hangsúlyos: az akkulturáció, a befogadó közeg nyelvének, társadalmi kódrendszerének a megtanulása, illetve a strukturális integráció, a betagozódás, amely megnyitja az utat a formális és informális szerveződések felé. Az első szakasz eredménye a kulturális beolvadás, az utóbbi indíthatja el a teljes felszívódási, a korábbi identitást leválasztó folyamatot. A jelentkező törés - mert ennek kell tekinteni -, általában generációk között áll be, az egyén maga ritkán, csak rendkívüli környezeti hatásra vált úgy, hogy a korábbi önmagát megfogalmazó kultúrát is megtagadja, odahagyja, elfelejti. A váltás a szülő-gyermek viszonyt írja felül, a rokoni-kisközösségi gyökerek éltető erejét veszi el.

            Konkrét példával kívánok élni, lévén előadásom kísérlet egy lehetséges kutatási feladat megfogalmazására, tematizációjára.

            Szülei egykori döntését nem érti ma az az angolul és franciául kiválóan tudó hölgy, akit a szülői helyzetértelmezés megfosztott a nagyszülők, a rokonság nyelvének elsajátításától. S mivel az apa betűs toldalékkal nevének román hangzást is adott, mindaz amit mások családi örökségként, biztos érzelmi háttérként élnek meg, az illető lány majd nő számára olyan világot jelent, ahonnan kizárták, ahova nem lehet visszatérni. Az erőt adó családi-kulturális háttérből feldolgozhatatlan gubanc lett, amelytől az önmagát európai szellemiségűnek tartó, világot járt hölgy mindmáig elzárkózik. Csíkban soha nem járt, és rezignáltan kérdi, inkább önmagától: mit is kereshetne ott?

            Akit világnyelvek ismerete, műveltsége erősít, képes, a veszteség tudatosításával, feldolgozni az előállt helyzetet. Van aki erre képtelen. A fiatalember Ópusztaszeren tört ki, némi ital hatására is, miután ismerkedett a magyar történelem bizonyos - dicső - szeletével és a Feszty-körképpel, gondos házigazdák kedveskedése közepette. És amikor mindenki a magyar vendégszeretet dicsérte - küldöttség látogatásáról lévén szó - a fiatalember elordította magát: tagadjam meg az anyámat, vagy verjem meg, amiért ő magyar, de ebből nekem semmi nem jutott?!

            A román-magyar határ tőszomszédságában, a toleránsnak tartott Bánságban szülők gyermekeiknek nem tanították meg a magyart, a család nyelvét. Ennek anakronizmusát az európai nyitás előszeleként is felfogható szabad szomszédolás mutatja meg, évtizedek óta első alkalommal. Milyen hatása lehet ennek, inkább elvi kérdés, gyakorlativá a schengeni határ Nagylakig terjedése tenné.

            A bevándorló stratégiák szerepe meghatározó az identitással kapcsolatos döntésekben. A vándor munkát keres, nem elismerést. Tudását, képességeit érvényesíteni kívánja, az elismertetés másodlagos szempont, ha egyáltalán felmerül. Általában nem ő választ, hanem őt választják. A lakóhely megválasztására is alig van lehetősége, első sorban anyagiak miatt. De a kínálat sem olyan, hogy abban az etnicitás valaminő szerepet játszana: nincsenek - miként hajdan - egy-egy etnikum dominanciájával jellemezhető lakótelepek, városrészek. A politika célja a szeparáció ellentéte, az etnikai kevertség.

            A nagyvárosok településszerkezetét előszeretettel akkor bontották meg, ha szerkezeti határok etnikai határokkal is egybeestek. Mivel Temesváron a városrészek etnikai szempontból kiugró eltéréseket nem mutattak, a politika kevesebb indíttatást érzett a hagyományos városszerkezet brutális megváltoztatására.

            A Temesvárra érkező székely nem választhatta a magyar kerületet - ennek hiányában. Azt kellett elfogadnia, ahova került. Az etnikai kevertség okán szinte lehetetlen volt kialakítani azokat a találkahelyeket, ahol az anyanyelvi különneműség közösségkonstituáló tényezőként érvényesülhetett volna. Alig van székely, aki a Temesvárra kerülése utáni első időben ne panaszkodna elszigeteltségre, a helybéliek ridegségére, úgymond beképzeltségére. Ilyen körülmények közepette felértékelődik az informális szféra, azon személyes kapcsolatháló, amelynek impulzusai az egyén döntéseiben megmutatkoznak. A személyes kapcsolatok kialakítása esetleges, létesítésük egyik szempontja minden bizonnyal az etnikai, csak érvényesítésére volt kevés esély.

            A csoporttudat, csoportidentitás kialakításában a munkahely primátusa egyértelmű a lakóhellyel szemben. A szakmai szerveződésekhez való tartozást politikai imperatívusz jelölte ki, a kulturális szerveződések vonzerejét a közszféra struktúrája, szerveződési prioritásai határozták meg. Egyetlen utalás elegendő kell hogy legyen: az egyház a közszféra meghatározó tényezője helyett megtűrt intézmény. Még mielőtt bárki tiltakozását kiváltanám: nem a mai helyzetről, hanem az 1990 előttiről van szó, nem utolsó sorban azért, mert a diktatúra megdöntése óta a (nagy)városok vonzása munkahely szempontjából a nulla felé tendál.

            A befogadó közeg kétszáz éve folyamatosan befogad. Sokkal többen telepednek Temesvárt le, mint ahányan eltávoznak innen. A városra vonatkozó adatsorral nem rendelkezem, de a megye lakosságából az 1992-es népszámlálás idején 276 ezer ember született máshol, míg a temesiek közül 55 ezren távoztak innen. A hozadék jelentős, a megye lakosságának csaknem a 30 százalékát teszi ki. Temesvár befogadó jellege még hangsúlyozottabb, ugyanis miközben a megye lakossága - hetven év alatt - nem egészen 200 ezer fővel nőtt, a Temesváré csaknem hétszeresen, 46 ezerről 335 ezerre emelkedett. A többlet legjelentősebb "szállítói" a moldvai megyék, Olténia és Partium - ebben a sorrendben.

            Az 1977-es népszámlálás idején 9 ezer székelyföldi születésű személy volt a megyében, azóta a demográfiai beáramlás mértéke csökkent, de nem állt le: saját kutatásaink szerint bánsági falusi környezetben a  Székelyföldről származók 15 százaléka a nyolcvanas években, 4 százaléka pedig a váltás után telepedett itt le. A megyében letelepedett magyarok mintegy 30-35 százaléka székelyföldi eredetű. Temesvár esetében ez az arány mindenképpen kisebb, a falvakról kivándorolt németek házai potencialitásként olykor székely falvakat mozdított meg és jelentős csoportokat indított útra. Ha a temesvári székelyek arányát 20 százalék körülinek vesszük, biztosan nem tévedünk nagyot.

            1890-ben Temesvár domináns etnikuma a német, 1920-ban a magyarok szinte elérik a németek létszámát - 26 és 29 ezer fő -, románok a szerbek alkotják a következő csoportot - 16 és 8 ezer fővel -, hogy 1941-ben és 1956-ban egy-egy váltás következzen be: előbb a román népelem relatív többségre tesz szert - 46, 25, 37 ezer fős etnikumok -, majd a magyarok lélekszáma meghaladja a németekét - 30 a 24 ezerhez képest -, ezenközben a románság abszolút többséget szerez - 75 ezer a 142-ből.

            E néhány adattal a trendet kívántam bemutatni, illetve bizonyítani a következő kijelentést: Temesvár régen nem az a többnyelvű város, aminek mondani szokták, illetve tartják. 1992-ben 275 ezren vallották románnak magukat, 32 ezren magyarnak, a fennmaradó különbség - tíz etnikum képviselőiről van szó - nem adja ki még egyszer az utóbbi lélekszámot. Az 1920-ban, mondjuk, "három és fél"-nyelvű Temesvár mára egynyelvűvé vált. És ami ennél is lényegesebb: jórészt olyanok révén vált román egynyelvűvé, akik gyermekkorukban nem hallottak - Moldvában, Olténiában - más szót, mint románt. Vagyis az interperszonális kapcsolatok nyelve nemcsak azért román, mert a románok jelentős többségben vannak, hanem mert nem tudnak, nem tanulhattak meg - a gyermeki nyitottság éveiben - egy más nyelvet is.

            A bánsági tolerancia mint befogadási háttér elemzésre szorul. Erről is legendák szólnak, nem teljesen indokolatlanul. 1989-ben egy magyar lelkipásztor mellé állt - merte pártját fogni - román egyházi gyülekezet majd a város maga. Az alapmagatartás valóban nem kisebbség-ellenes. Itt nem következett be, mint egyik-másik erdélyi városban, a helyi társadalom etnikai alapú oszloposodása - egyetlen kisebbség sem elég erős ehhez.

            A román többség megszokta a kisebbségek jelenlétét, létezésüket tudomásul veszi. Olyanszerűen, ahogyan tudomásul vesszük az útburkolati gödröt avagy a rossz időjárást. Nem foglalkozik vele, olykor-olykor ha érdekeik keresztezik egymást, mordul egyet, mint mikor zöttyen egyet a kocsi a rossz úton.

            Még mielőtt bárki is megvádolna bármivel, néhány példát. 1994 óta a városnak egyházi búcsúja van. Nyilván a román érseki templom védőszentjét idézik ez alkalommal, ezt ünnepli a város. Amikor a moldvai származású tanácsi - önkormányzati - képviselő előterjesztésének a vitája során azzal érveltem a búcsú össznépi ünnepként való rendszeresítése ellen, hogy búcsú ott szokott lenni, ahol a településnek egy - meghatározó - temploma van, ami az egész közösség temploma, miközben Temesváron csak püspökségből négy van, a templomok száma pedig meghaladja a százat, akkor a válasz az volt, fogadjam el: ezek közül az egyik kitüntetett fontosságú. És a döntés, a kisebbségi - többek között más román - egyházak kárára megszületett.

            Antonescu diktátornak, Hitler nagy barátjának azért nem lett - eddig - szobra Temesvárt, mert a kezdeményező helyi képviselő nem szerzett újabb mandátumot, s a korábban elfektetett - nem leszavazott! - indítványt utóbb nem vette elő senki.

            Harmadik példám igazi gyöngyszem: korunk egyik politikai vezérszava - nem vezéreszméje - az interkulturalitás. Ami ugye Temesvárt mindig is volt, az idők kezdete óta. Hova máshova, mint ide kell telepíteni egy olyan intézményt, amely a jelenséggel foglalkozik. Kutat vagy okít - oly mindegy, csak legyen. És lett! Lett olyanképpen, hogy a helyi kisebbségek egyetlen képviselője sem került alapító tagjai közé. Egy német szerepet kapott, az a személy, aki nem a németség politikai fórumának, hanem Iliescu pártjának volt a támogatója.

            Ahol a más anyanyelvűekről annyira el lehet feledkezni, mint a fenti példák jelzik, ott a tolerancia - amennyiben létezik - nem elfogadás értelemben, legfönnebb a megtűrés szintjén nyilvánul meg. Megtűrt kisebbség és domináns többség között kölcsönös elfogadásról,  kiegyensúlyozott kapcsolatról szó nem lehet. A közélet etnikai vonatkozásban nem azért csendes, mert a többség ismeri és elfogadja a kisebbségi igényeket, hanem mert fölöslegesnek tartja vitázni: eltekint tőlük. A domináns felfogás szerint a kisebbség dísze a helyi társadalomnak, de nem meghatározó tényezője. A díszre vigyázni lehet öröm, lehet felelősség is - de nem kötelesség. A (szokás)jog birodalmából a kérdés átkerül a morál fennhatósága alá.

            A szocializációs zavarok azért lehetnek hangsúlyozottabbak, mert a belépők a megkapaszkodás versus kulturális és etnikai értékek megőrzése dilemmával találják szembe magukat.

            A közösségépítésben Hobsbawm szerint zavaró, sőt riasztó, hogy a "protonacionális csoportok" erős kulturális meghatározottságával szemben más vezéreszmék válnak meghatározó jelentőségűekké. A belépők önértékelésére kihat a hozott kultúra iránt megnyilvánuló - illetve elmaradó - megbecsülés, a nyelvük csekély "használati értéke".

            A hétköznapi tapasztalat a negyvenes évek végi, ötvenes évek eleji helyzethez képest egészen mást mutat: akkor németek léptek át - többé-kevésbé ideiglenesen - a magyar kultúrába, hogy elkerüljék a németekre kimért kollektív büntetést. A hatvanas évek végére viszont a kisebbségek közül a magyar került a virtuális ranglétra egyik utolsó helyére: a német iskola egy világnyelv megtanulásával s talán még további előnyök okán vonzotta a román elitet; a szerb média, a belgrádi tévé eltérő, a hazaihoz képest szabad hangja a diktatúrában, illetve a szerb csencselők piacjavító kínálata ezt a nyelvet előre rangsorolta. Az általános romániai magyarellenes közhangulat a Bánságban külön hullámokat nem keltett, a magyaroknak mégis a lélekszámuk alapján kijáró, az akkori algoritmus szerintinél kisebb képviselet jutott a helyi közszférában.

            A belépő a következő dilemmával is szembetalálkozott. Egy köztudottan toleráns közegben, ahol nem fenyegetik, még csak nem is szidják etnikai hovatartozása okán, az a kultúra, az a nyelv és hagyománykészlet, ami otthon a legtermészetesebb módon volt elsődleges - ott sem tudatos választás tette kiemelten fontossá -, itt szintén természetesen válik semleges kérdéssé, szinte lényegtelenné. A közszféra akkori, jobbára ismert jelzései helyben más hangsúlyt kapnak: a magyarellenesség országos diskurzusai helyben az etnikai dimenzió félresöprését okozzák. Ezzel nem kell foglalkozni. A belépők ragaszkodása anyanyelvükhöz vélhetően erősebb lett volna, ha az rejtett netán nyílt támadás célpontja. De nem: itt eltekintenek tőle, szinte észre sem veszik.

            Ha gazdasági vonzata is van, kiépül a kisebbségi összefogás hálója. Az atyhaiak, miközben a hetvenes években sok százan, tömegesen jöttek Temesvárra a szülőfalut odahagyók közül, olyasmit hoztak létre kicsiben, amiről a szakirodalomban olvashatni: a munkaerőpiac etnikai határok mentén történő tagolását. Az élelmiszeripar jeles helyein, mindenek előtt a húsfeldolgozásban máig sok a székely, az atyhaiak jól működő informális rendszerének köszönhetően. Kérdés, akár vizsgálandó hipotézisként is felfogható: jobban ragaszkodnak-e ezen sikerpályák befutói önazonosságukhoz azoknál, akik számára az etnikai hovatartozás nem volt a munkaerőpiacon előnnyé konvertálható?

            A párválasztás kérdésére utalnék befejezésképpen. Az ide került székely fiatalok párválasztáskor a társadalmi kínálat és az önkéntes, etnikai alapú korlátozás dichotómiájával találják szembe magukat. Idevágó vizsgálati eredmények hiányában ismét egy - saját tapasztalatból következő -, feltevésként is értelmezhető állítást fogalmaznék meg: az első generáció még igyekszik bár a párválasztásban érvényesíteni az etnikai elvet, de a gyermekek esetében ez már alig figyelhető meg. Ismétlem, feltevés ez, amit érdemes volna megvizsgálni. De nem szabad elfeledni, hogy a belépő székelyek identitásukkal kapcsolatos döntéseiket olyan közegben hozták-hozzák meg, ahol a magyar gyermekek 76 százaléka nem magyar iskolába jár. Ez a helyzet ott és akkor, ahol és amikor adminisztratív akadálya valóban nincs annak, hogy annyi magyar iskola legyen, ahányat igényelnek.



* Elhangzott Nagyszalontán, 1997. január 27-én a Nagyvárosi szórványok c. konferencián.